banner_MpsidwSE_970x250_Haromszek.jpg
banner_3lV7MYIa_300X250_Haromszek.jpg

Kustán Magyari Attila: Mesedarálók

Miközben Magyarországon lengyel és román példára ismét feltették a buzizás-lemezt a szélsőjobboldalon (van, aki darálja a könyveket, van, aki szerint a magyarok „türelmesek” a homoszexualitással szemben, más „genderlobbiról” beszél, jelentsen ez bármit is), addig a „másik oldal” gondolatoktól mentes nyugatozását kérdőjelezik meg további tények.

Hasonlóról nemrég írtam már, de azt hiszem, érdemes tovább gondolkodni azon, hogy a Nyugat érdemtelen ajnározása mennyire félrevezető. A minap például éppen hallottam magyar ellenzéki politikustól, hogy „a görögök” sokat „tanultak” abból, hogy Németország „kimentette őket a válságból” (a tényeket rögzítsük: ez a „kimentés” a német államot gyarapította), és naponta játsszák el különböző oldali politikusok a keleti perifériákon, hogy „Európa” mellettük/ellenük van, hogy ők igazán „európaiak” vagy „nyugatosok”. (Ennek másik oldaláról, a „balkanizálódásról” remek cikket írt Losoncz Márk.)

Ezek a szemellenzős dicshimnuszok szeretik megkerülni a valóságot – például, hogy amíg a magyar gittegylet háziasszonya mesekönyvet darál, a román szenátus meg a gendertudomány oktatását igyekezett betiltani mindenféle tudományos vitát mellőzve, Lengyelországban az idei kampány fő témája szintén magánszemélyek szexuális preferenciái köré épült, a legfrissebb idiotizmus éppen a brit szigeteken jelent meg.

Persze, szegény embert az ág is húzza: szerencsétlenek nemcsak, hogy megszavazták a brexitet anno, hanem még két borzasztó miniszterelnököt is kaptak a nyakukba kétpárti thatcherizmussal, a teljes társadalmi és gazdasági züllést tovább súlyosbítva. Nemrég pedig (orwelli nevén) az Oktatási Minisztérium tiltotta be a közoktatásban az antikapitalistának tekintett anyagokat (biztosan megihlette őket az USR értelmetlen, de veszélyes próbálkozása).

A kötelezőnek számító iránymutatás szerint a kapitalizmus ellenzése – a kizsákmányolásnak, a környezet lepusztításának, a gyerekrabszolgaságnak, a kultúripar szennyének, a háborúknak és fegyveres konfliktusoknak, a lakhatási krízisnek, az egyre embertelenebb egyenlőtlenségeknek, elidegenedésnek, antidemokratikus folyamatoknak stb. stb. az ellenése – amolyan „politikai extremizmus”, egy kategóriába tartozó az antiszemitizmussal vagy például a szólásszabadság ellenzésével (ami különösen izgalmas, hiszen mi más ez az új iránymutatás, mint a szólásszabadság ellenzése?).

Persze, érthető ez a lépés. A kapitalizmusnak korábban is bőven voltak kritikusai, 2008 után politikai kommunikációját tekintve a szélsőjobboldali populizmus kapaszkodott fel erre a vonatra (gyakorlatában maradva neoliberális), és ha a baloldal még nem is ébredt fel, de azért jobb felkészülni rá, nem? Nem véletlenül ír extrém középről Tariq Ali, hiszen ezek a kezdeményezések is arra jók, hogy az egyre inkább autoriter államok az Ady-féle kétfejű sast szabadon reptetve minden valódi alternatívát csírájában elfojtsanak.

Ahogy azonban az aggodalmak, petíciók, nyílt levelek, felszólalások megszülettek a különböző, fennebb említett magyar, lengyel, román példákkal szemben, úgy lapulnak most az aggodalmaskodók. Elvégre ez egy olyan autoriter lépés, amellyel mélyen egyetértenek. Ez a fajta mesedarálás teljesen kóser, hiszen abban mind megegyeztek az urak, hogy a kapitalizmuson túl nincs semmi, ezt leírták harvardi professzorok is kiváló könyvekben, és egyébként is: Sztálin, Gulág, sorbanállás, ezermillió halott, Trabant, Venezuela. A kapitalizmus alapvető lett, ahogyan a képviseleti demokrácia is, és amikor világossá válik, hogy alapjaiban romlott, akkor majd elhallgattatják azt, aki rámutat a hibákra (ahogyan Julian Assange-ot is).

Az elsunnyogás nem fog hatni. Ahogy a ledarált mesekönyv is a népszerűségi lista élére került, úgy azok a tiltott gondolatok is megtalálják az utat hozzánk, amelyeket a brit Oktatási Minisztérium problémásnak tart. A legocsmányabb diktatúrákban is sikerül ez, és a szabadnak tekintett államokban is sikerül, hiába olyan kucifántos a cenzúra és a propaganda, hiába mossa az emberek agyát másfél évszázada a The Economist és tucatnyi társa.

Az európai perifériákon virágzó szélsőjobb ellenzéke pedig szembe kell nézzen azzal, hogy ha oldalt választ, akkor rosszul döntött. „A Nyugat” nem jó példa, mert gazdasági sikereit egy több évszázados globális kizsákmányolásra építette, és a társadalmi progresszió is nagyrészt ezen múlott. Nem az a baj vele, hogy nem buzizásra építi az identitását, hanem az, hogy morális felsőbbrendűsége hamis, a hozzá fűzött viszonyunk pedig valójában Stockholm-szindróma. Ha a boldog barakk-képet erősítjük magunkban, és kiűzünk minden rossz példát, akkor összeáll a koherensnek tűnő mítoszunk róla – de ez hamis lesz.

A brit Oktatási Minisztérium döntése újabb jelzés arra, hogy ezt a hamis képet felül kell vizsgálni – nemcsak azért, mert félrevezető, hanem azért, mert jól mutatja azt is, hogy valójában mi a baj. Azzal, amiről nem akarják, hogy a brit közoktatás is foglalkozzon.

Fotó: Banksy Napalm c. műve

banner_TfWzz7sC_300x250-HU.jpg
banner_Y04tqfmE_970x250_HU.jpg

Kimaradt?