banner_xRg6ZFl6_Koldok_970x250.gif
banner_30Cewl4A_Copy of 1_300x250.gif

Kustán Magyari Attila: Én meg hova álljak?

Túlságosan is sok jó embert ismerek, aki el akarja kötelezni magát valamelyik nagyhatalom mellett.

A Nyugat (Észak-Amerika és Nyugat-Európa, északi államok, szövetségesek; Kelet-Európa soha nem volt része ennek) felsőbbrendűségi érzése – és annak önellentmondása – abból ered, hogy azt gondolja: morális teljesítményére csak ő maga volt képes. Ez a varázstrükk azonban csak akkor működik, ha a bel- és külpolitika kettéválik, és a két külön világot elszigeteljük egymástól.

Persze, a munkásmozgalmaknak köszönhetően közel elviselhető – bár a hiányában egyre rosszabb – helyzetben vagyunk mi, „humán erőforrások”, a feminista mozgalmaknak köszönhetően a nők emancipációja is zajlik (befejezetlen történet), a melegjogi és homofil mozgalmak, a környezetvédők, állatvédők stb. stb. – tulajdonképpen a civil társadalom, amely a hatalmat képes volt kontrollálni, ha nem is maradéktalanul, de büszke lehet magára.

Ennek azonban jó ideje vége, amióta nem igazán létezik politika (igaza is lehetett volna Fukuyamának, csak éppen nem a liberális demokráciák győztek, hanem azokat győzte le a neoliberalizmus).

Aztán a külpolitika. Túl a dicső történelmen (örkényesítve: a világ totális lerablása) egy friss jelentés, arra mutat rá, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások óta zajló „terrorellenes háború” miatt 37 millió embernek kellett elhagynia a lakhelyét, de ez a szám valójában 48 és 59 millió között ingadozhat. A huszadik század során – a II. világháború kivételével – összesen nem kellett ennyi embernek háborús konfliktusok miatt menekülnie.

David Vine antropológus professzor szerint az Egyesült Államok beavatkozása olyan szinten katasztrofális eredményekkel járt az érintett országokban, hogy azt az USA lakosságának többsége – őt beleértve – még csak felfogni sem képes.

Ha az USA nem is mindig az elsődleges okozó volt, gyakran fontos tényezőnek számított a nagyhatalmi terror (a terrorellenesség nevében, persze). Szomália lakosságának 46 százaléka menekült el a lakhelyéről 2002 óta, amikor az USA hadserege megjelent. A jelentés szerint ugyanakkor 25,3 millió ember tért vissza lakhelyére, bár ebben a számban benne vannak az újonnan születettek is.

Mindez csak egyetlen jelentésről szól. Az Európai Unió – a béke és civilizáció, a morális felsőbbrendűség, a kultúra otthona – öt tagállama a legnagyobb fegyverkereskedők között szerepel: Franciaország, Németország, Spanyolország, Olaszország és Hollandia, plusz az Egyesült Királyság. Különösen jól profitálnak a közel-keleti konfliktusokból – végül is, ahol gyilkolni kell, ott akad egy fegyver, amit el tudunk adni.

Hasonló adatokból bármikor össze lehet állítani egy csokrot. Az apologéták pedig megkérdezhetik: hát akkor te kit támogatsz? Az „oroszokat”? Kínát? Az iszlamista terroristákat?

De mi történik akkor, ha nem állunk senki mögé? Mi történik, ha saját mércénket alkalmazzuk, és nem relativizálunk? Ha úgy kritizáljuk Putyint, hogy nem hallgatunk Macronról? Ha úgy ellenezzük Kína külpolitikáját, hogy az Egyesült Államokét se hallgatjuk el? Ha úgy ellenezzük Trumpot, hogy Bident sem fogadjuk el?

Az euroatlanti elköteleződés választás kérdése, nem földrajzi tartózkodásé. Én egy EU- és NATO-tagállamból egy olyan államba költöztem, ahol a NATO-tagság ellen kifejezetten tiltakoznak. Költözhettem volna olyanba is, amelyik NATO-tagállam, de nem EU-tag. Vagy olyanba, amelyik egyik sem. Változna ezzel a lojalitásom? Kellene változnia?

Kétlem.

Tisztább a lelkiismeretem?

Minden bizonnyal.

(Fotó: Háborúellenes tüntetés Nixon elnök beiktatásán, 1969. január 19.)

banner_4BtporpC_300x250-HU.jpg

Kimaradt?