Szász István Szilárd: A rendszerbe kódolt végzet
facebook cover


Szász István Szilárd: A rendszerbe kódolt végzet


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+

A demokrácia tökéletes megvalósítója is lehetett volna a tizenötödik születésnapját ünneplő Facebook. Helyette azonban elkezdte beverni a szegeket a demokrácia koporsójába. Szép kis álom volt a népek bölcsességébe vetett feltétel nélküli bizalom, kár, hogy éppen az a rendszer trollkodja szét az elképzelést, amelyik legközelebb vihetett volna a beteljesüléshez.

A nyilvánosság már-már idealisztikus állapotát ígérte kimondatlanul is a mindennapi embernek hangot adó felület. A Facebook lehetőséget biztosít, hogy bárki, aki regisztrál az oldalon, kifejezhesse gondolatait, érzéseit, meglátásait, mindezt egy többé-kevésbé nyilvános térben. Akár egy digitalizált agora vagy fórum. Csak itt mindenkinek lehetősége van „felszólalni”, tértől és időtől függetlenül, akár egyszerre. Az egyént nem kötik fizikai korlátok, nem csak egy bizonyos helyen (pl. mint a rómaiaknál volt a fórum) és bizonyos időben (amikor tömeg van) fejtheti ki meglátásait, hogy azok nagyobb tömegekhez is eljussanak. Csak egy mobilinternettel rendelkező okostelefonra van szüksége, és bárhonnan, bármikor megnyilatkozhat, amit aztán az algoritmusoknak köszönhetően akár a világ másik felén, akár időbeli eltolódással nyomon követhet és reagálhat is rá az általa létrehozott nyilvánosság (baráti hálózat). Ennél hatékonyabb struktúrát a szabad véleménynyilvánításra és annak megosztására jelenleg nem tudok elképzelni.

A Facebook-hírfolyam a megtestesült tökéletes nyilvánosság. Is lehetett volna. De a tökéletes struktúra az emberi természettel és egy kis algoritmussal fűszerezve kinyírja a nyilvánosságot, s vele együtt a demokráciát. Nem szeretem a fellengzős dolgokat, ez mégis elég fellengzősen hangzik. Hogy mégis miért írok ilyeneket? Mert úgy tűnik, a rendszerbe van kódolva a végzete, amit nem láthattunk előre. Vagy csak nagyon kevesen.

Szokták mondogatni, hogy nincs új a nap alatt, s ami a Facebookon van, korábban is volt már. Különösebben ezzel nem is szállnék vitába. De van egy másik mondás is, ami analógiaként bejön a képbe: sok lúd disznót győz. A korábbi dolgok kombinációja olyan monstrumot hozott létre, ami messze meghaladja a részek összességét. Korábban is pózoltak az emberek egymás előtt, hazugság és hatalmi harcok is voltak, számtalan hiedelem is keringett az emberek között, információból és nézetkülönbségből is volt elég, most mégis valami új van formálódóban.

A Facebook olyan sűrű hálózatot hozott létre az emberek között, ami korábban elképzelhetetlen volt. Ez radikálisan átformálta az információterjedést. Természetesen korábban is sűrű kapcsolat volt az emberek között, de ahhoz, hogy egy információ eljusson egy embertől egy másikig, a legtöbb médium esetében térbeli és/vagy időbeli közelség kellett. Az agorán beszélő polgárt az hallotta, aki éppen a közelében tartózkodott. A telefonálás lehetővé teszi a nagy távolságokban levők közötti szinte azonnali kommunikációt, de itt egyrészt szükséges az időbeli egyezés (kivéve az üzenetrögzítő esetében), másrészt korlátozott azok száma, akik ugyanazt a hívást egyidőben hallhatják (egy telefonbeszélgetés rendszerint két ember között zajlik). A könyvnyomtatás és az újságterjesztés is lehetővé tette a feladó és a címzett térbeli és időbeli elkülönülését (nem ott, és nem akkor olvasták a könyvet és az újságot, ahol és amikor írták őket), de komoly pénz- és energiabefektetést igényelt a célba juttatásuk. Javított ezen a hagyományos televíziózás és a rádió, ahol már csak az elektronikusan kódolt jelek kellett célba érjenek, de itt is volt egy térbeli és időbeli korlát: a készülék közelében kellett tartózkodni, ami rendszerint helyhez kötött volt, és az időbeli szinkron is fontos volt, ha az ember nem akart lemaradni a híradóról vagy a kedvenc sorozatáról. Mindezek felett a hagyományos médiumok tartalomválasztásába csak nagyon keveseknek volt beleszólása. Aztán az internet megjelenésével egyre több tartalomelőállító jelent meg könnyedén hozzáférhető felületen. Bármikor felkereshettünk egy online hírportált (csak internetkapcsolat és számítógép, laptop, okostelefon kell hozzá), vagy egy téma után kutatva beírtuk a kulcsszavakat a keresőbe, és voilà, ott is volt a releváns vagy kevésbé releváns információ. De legalább azt láttuk, ami után éppen érdeklődtünk.

Mit kínál ehhez képest a Facebook felülete? Bárki, bármikor megoszthat magáról információt pár száz potenciális „hallgatóval”, „követővel”, Facebook-baráttal, és egyetlen kattintással tovább oszthat mások által előállított tartalmat, függetlenül attól, hogy az egy barátja eszmefuttatása, egy cég reklámja, egy hírportál riportja vagy egy álhíroldal megtévesztő hazugsága. Egy információ perceken belül ezrekhez juthat el a közzétételnek és a megosztásoknak köszönhetően. Bárkitől, bárhonnan és bármikor indulhat. Ez a lehetőség azonban elképesztő hangzavart okozott. Képzeljük el ezt úgy, mintha száz ember társaságában próbálnánk elkiabálni a mondanivalónk, akik ugyanabban a pillanatban egyenként további száz másik emberrel kiabálnak párhuzamosan. Őrültek háza. És muszáj kiabálni, másképp nem hallanak meg.

Hogy ezt mégsem így éljük meg, amikor a hírfolyamot görgetjük, annak az egyik oka az, hogy a Facebook-algoritmusa szűri a számunkra megjelenített tartalmakat. Nem látunk mindent, amit a barátaink, lájkolt és követett oldalaink megosztanak, csak azt, amit az algoritmus a korábbi tartalomfogyasztásunk nyomán számunkra érdekesnek ítél. Így kerül minden egyes felhasználó a maga szűrőbuborékjába, visszhangkamrájába, információs buborékjába, kinek hogy tetszik jobban. Emiatt egyre nehezebben képesek az emberek empatikusan a másik ember helyzetébe képzelni magukat, mert az oldal többnyire a saját gondolataikat visszhangozza.

Másfelől hogy néz ki a hírfolyam „olvasása”? Görgetjük a hírfolyamot, és nem vesszük észre, hogy szinte másodpercenként új információ bombázza az agyunkat és új érzés kerít hatalmába. Mert meghalt a régi osztálytárs édesapja, megkerült a szomszéd cicája, feltalálták a rák ellenszerét, egy teknős lenyelt egy kiló műanyagot, Amerikában fagyás van, itt a tavasz… Agyunk pedig próbál eligazodni az információrengetegben és érzéshullám közepette, de nem erre a feldolgozásra lett tervezve, az evolúciója erre nem készítette fel (mert nem volt ahogy). Aztán ebbe az információözönbe szépen elvegyülnek az álhírek, propagandák és valótlanságok . Az agyunk pedig folyamatosan dolgozik, hogy összekapcsolja az információkat, de valahogy lyukacsossá válik az egész, számtalan építőkocka hiányzik a megértéshez, ezeket aztán valahogy pótolja szegény.

Fogalmaink nyúlóssá válnak, az elménkben a valóság szépen elvegyül a valótlannal, szűrőbuborékunk viszont tesz róla, hogy ezt egy ideig még lehetőleg ne vegyük észre.

Isten éltessen, Facebook! Isten! Éltessen! Minket.


 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik