Kustán Magyari Attila: Beiratkozni az PCR-be 1989-ben

“Centristának” lenni 2018-ban olyan, mint beiratkozni a Román Kommunista Pártba 1989-ben. Nem a legjobb időzítés.

Úgy tűnik, a neoliberalizmus hamarosan boltot zár, megnyílik tehát a kapu új gazdasági-társadalmi alternatívák felé. Thatcher asszonyt parafrazálva a kapitalizmussal az a probléma, hogy a végén úgyis elfogy a mások pénze: az egyenlőtlenségek bírhatatlanná válnak, a magánprofit vaksága okozta ökológiai katasztrófák társadalmi költségei túlságosan láthatókká válnak (értsd: már nem a távoli, „egzotikus országokban” történő pusztításokat nézzük a tévén, hanem „mi magunk” érezzük a bőrünkön). Ilyenkor szokott „fordulni a világ”, és sokan éppen arról írnak mostanában, hogy a populizmus, a szélsőségek erősödését éljük.

A szélsőség azonban vitatható fogalom, a populizmus félreértett.

Előbbi rendkívül szubjektív: míg például a nem piacbarát dél-amerikai államokkal szemben barátságtalan marad az USA, addig teljes mellszélességgel támogatja a szélsőjobboldali Bolsonarót, fegyverzi fel jó pénzért Szaúd-Arábiát, vesz részt háborúkban, folyamatosan és így tovább. Mi tehát a szélsőség? Szerintem például inkább a brutális amerikai egészségügyi rendszer, amelyet az „ellenséges” Kuba – az embargó nyomása ellenére is – leköröz, vagy a fegyvertartás okozta iszonyatos károk, összehasonlítva más országokkal.

A populizmus fogalmát szintén meglehetősen rugalmasan kezeli a közvélemény. Míg a populizmus szerepe elsősorban rámutatni a hatalom és az „emberek” közötti létező szakadékra, a politikai intézmények kiüresedésére, és a progresszió eszközévé is válik gyakran, addig a sajtó hajlamos homogén veszélyként feltüntetni ezt a politikai eszközt. Kétségtelen, hogy a populizmus mint módszer időnként veszélyes, demagóg is – mégis érdemes disztingválni annak reakciós és progresszív változatai között. Magyarán: Donald Trump nem Bernie Sanders, Jeremy Corbyn nem Matteo Salvini.

A kérdés tehát az, hogy ki uralja a fogalmainkat, és ezáltal hogyan képes a cselekvéseink határait is körvonalazni – ahogyan arra nemrég adott interjújában Federico Campagna olasz filozófus is rávilágított a Maszolon.

A fogalmak megkérdőjelezhetősége ellenére úgy tűnik, nem hagy alább a korábbi társadalmi-gazdasági hegemóniát védelmezők dicshimnuszainak terjedése. Miközben pedig Németország egy szektorában a 28 órás heti munkaidőt vezették be, a négy órás munkahét szintén terítéken van, a 30 éve még a "történelem végét" prognosztizáló Fukuyama pedig egyfajta szociáldemokrácia mellett teszi le a garast, addig például Elon Musk 80-100 órányi munkáról ábrándozik.

A mi feladatunk tehát egyrészt megkérdezni, hogy jól diagnosztizálunk-e, azaz valóban nyílik-e lehetőség arra, hogy a neoliberális hegemóniát – amelynek, tévedésbe ne essünk, gyakran részesei mai „szélsőséges” és „populista” szereplők is – átalakítsuk, másrészt, hogy milyen irányba induljunk el. Valóban megoldás-e például a nemzetállami elszigetelődés akkor, amikor a klímaváltozás globális jelenségként globális megoldásokat kér? Valóban jó-e, ha a gazdaság szerkezete okozta egyenlőtlenségeket a nyomorultakon kérjük számon, azaz hajléktalanokon, bevándorlókon, cigányokon, zsidókon, pirézeken? Valóban fontosabb-e a mitizált dicső nemzetthy múlt a közös jövő építésénél? Valóban humánusabb a nők tenyészkancává alacsonyítása a nyugdíjrendszerre hivatkozva (a túlnépesedés korában), mint az alapjövedelmen gondolkodni?

A lista hosszú. Jönnek az ünnepek, amikor végigvehetjük az elemeit. Aztán 2019, amikor ennek szellemében választhatunk az alternatívák közül. Lehetőleg jobban, mint 1989-ben.

Kimaradt?