Búcsút venni új istenünktől, a munkától – interjú Federico Campagna filozófussal


-A A+

Szekuláris társadalmunk új istent talált magának, a munkát, miközben a túltermelés tönkreteszi a gazdaságot és a bolygót is – állítja egy könyvében Federico Campagna olasz filozófus. A The Last Night: Anti-Work, Atheism, Adventure (Az utolsó éjszaka. Munkaellenesség, ateizmus, kaland) című könyvéről beszélgetve a téma mélységeit és nemrég megjelent új könyvének tartalmát is érintettük.

Könyvében azt állítja: a munka az univerzális behódolás mantrája. Ki erősítette meg ezt a mantrát, vagy ez inkább a kapitalizmus valósága?

Sok ember számára valóban az univerzális behódolás mantrája a munka. A munka szükségességét továbbra is sorsunk részeként értelmezik, pontosabban egyfajta keserédes büntetésként, amit földi létünkért kaptunk. Azt nem gondolom, hogy ez a behódolás szükségszerűen megvetendő volna, attól függ, hogy milyen értelmezési keretben jelenik meg.

Azt tartom problémásnak, ahogyan a társadalmunkban elvárják, hogy alávessük magunknak annak, amit én „normatív absztrakciónak” hívok: nyelvi fogások, amelyek egyetlen célja önmaguk újratermelése. Ez az, amit én „munka” alatt értek, ez pedig nem kizárólagosan tartalmazza azt is, amit általában az alkalmazás vagy freelance gazdasági termelés fogalmaival határozunk meg. Egyfajta „munka” így az én értelmezésemben az is, amikor a képzeletünket alávetjük az útlevelek és nemzetiség rendszerének, amikor egy nemzetiséghez való feltételezett kötődésünk mentén cselekszünk, akkor elfogadjuk a „nemzetiség” normatív absztrakcióját.

Ha ezt a megközelítést radikalizálnánk, azt mondhatnánk, hogy a munka az, amikor valaki más nevében cselekszünk – beleértve a számunkra legközelebbi idegent, saját egónkat is. Az empátia és öntudatosság kiesik a munka kategóriájából, mivel mindkettő olyan aktivitás, amelyben önmagunkként cselekszünk: csak saját magam nevében tudok törődni és létezni. Ha el akarjuk szakítani magunkat a munka csapdájától, úgynevezett „strukturális változásokra” volna szükség. A valóság általunk való megértését és megélését kell megkérdőjeleznünk.

A könyvében írtak szerint az ateizmus végső lépése volna, amennyiben megtennénk ezt a lépést. Milyen más hiteket kellene elvetni Ön szerint?

Minden azon múlik, mit is értünk „munka” alatt. Amennyiben a munka egy egzisztenciális elidegenedés, a hozzá való viszonyunk megváltozása a tevékenységek egy sorát befolyásolná, túl azon, hogy mi történik egy gyárban vagy irodában. Minden bizonnyal beletartozik ebbe a meghatározásba a politika, etika és legfőképpen a kultúra. Az, hogy a munkával szembeni alávetettségtől el tudunk távolodni, egy gnosztikus meséhez hasonlít, amelyben az új tudás megszerzése egy új létstátuszhoz vezet el.

A kultúra megváltoztatása egyszerre következménye és oka is a munkától való emancipációnak. A jelenkori baloldal túl sokáig fókuszált arra, majdhogynem megszállottan, hogy milyen társadalmi szerveződésekre volna szükség és hogyan érjük el ezeket – miközben gyakran mellőzte azon tudatosság átalakítását, amely szükséges az ilyen reformok vagy forradalmak működéséhez. Azt gondolom, hogy a kultúrán „dolgozni”, különösen most, a legfontosabb politikai feladat. „Kultúra” alatt nemcsak a hegemónia horizontját és a konformizmus különböző jelenségeit értem, amelyeket az előállít,hanem egy átalakulást, amelyben felfogjuk és megéljük mi magunk a világot. Egy ilyen változást persze képtelen előállítani mechanikus úton a kultúra, de létrehozhat egy olyan felületet, amelyen ezek a metamorfózisok lehetségesek.

A Goodreads oldalán azt írta valaki a könyvét minősítve: „munkaellenesség szociális hálóval és alkalmi állami ösztöndíjjal. Egy túlnőtt állam aberrációja”. Azt hiszem, fontos volna tisztázni, mi a különbség a munkaellenesség és lustaság között, illetve, hogy a könyvében említett „kalandorok” kicsodák – akikről azt írja könyvében: „meghatározás szerint antiszociálisak, amennyiben visszautasítják, hogy a társadalmat mint legitim absztrakt identitást ismerjék el, amellyel szövetséget kötnének”.

Én nem tekintem ellentéteknek a munkaellenességet és lustaságot. Egyrészt, mert sok érv van a lustaság mellett (ez egy olyan attitűd, amely majdhogynem isteni, sokáig a nemesség egyik jellemzője lévén). Másrészt nem akarom a munkaellenes diskurzus szótárának rendőre lenni. Ami számít, az a hozzáállás, amellyel bizonyos fogalmakat – mint például a lustaság vagy munkaellenesség – meghatároznak. „Nézzétek, hogyan növekednek a liliomok: nem dolgoznak, nem fonnak. Mégis, mondom nektek: Salamon legnagyobb dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül bármelyik.” (Lukács 12:27)

A kalandorok éppen azok, akik elfogadnak egy sajátos hozzáállást fogadnak el azt az alapkérdést illetően, hogy kik ők és milyen a körülöttük levő világ. Ahogyan a sztoikusok, a kalandorok önmagukban fedeznek fel valamit, ami nem zárható be a „munka” kerete közé – ez lévén a létezés redukálása a „tartalék készletek” felhalmozására. Ahogyan az advaita védánta követői, a kalandorok is ugyanazt látják mindenben, legyen szó anyagi vagy nem anyagi természetű dolgokról. A stirneriánus egoizmus, amelyet megidézek a könyvemben, az egyén saját egójával való összeolvadását takarja és egyfajta ontológiai szolidaritást mindennel, ami létezik. Hogy a kalandorok mit tesznek a valóság keretén belüli új pozícióval, rajtuk áll.

A könyve öt éve jelent meg. Változott valami azóta a gondolkodásában?

Minden, amin utólag gondolkodtam még, a korábbi elképzeléseimből fakadt. Ami változott, inkább a céljaim. A könyvem egy pamflet volt, majdhogynem egy lírai darab. A legutóbbi könyvem, a Technic and Magic: The Reconstruction of Reality (Technika és mágia: a valóság újrakonstruálása) kísérlet arra, hogy részleteiben tárgyaljam azt a vázat, amelyben az előző könyvem diskurzusa zajlott.

Milyen problémát feszeget ebben a munkában?

Arra fókuszálok, hogy a „valóság” fogalma (például, hogy miből is áll a világ, mit is értünk az alatt, hogy „létezni a világban”) mélységesen befolyásolja azt, hogy mit tartunk lehetségesnek és ésszerűnek. Akkor döntöttem el, hogy ebbe az irányba mozdulok el, amikor rájöttem, hogy a valóság-rendszer előzetes felépítése nélkül lehetetlen a társadalmi tudatban, képzelet vagy gyakorlat szintjén hatékony átalakulást elérni.

A Technika és mágia: a valóság újrakonstruálása azt feltételezi, hogy a „valóság” fogalmának jelen értelmezése inkább a nyelv horizontját a létezés korlátaival egyenlíti ki, legyen szó tudományos, pénzügyi, technológiai, politika stb. fogalmakról: minden, ami kívül esik azon, hogy pontosan meghatározzák nyelvileg, nemlétezőnek van tekintve. A valóság ezen értelmezését nevezem „technikainak”, és a modern tévelygések széles skáláját adja, a gazdasági helyzet pénzügyi elemzésétől a medikalizáción át az identitárius megszállottságig.  

„Mágiának” neveztem el ugyanakkor azt a fajta valóság-rendszert, amely lehetőséget adna egy alapvető újraalapozásra a világban való tapasztalatainkat tekintve és azt illetően, hogy mit is értünk „világ” alatt.

Jelen pillanatban egy újabb könyvet írok a kulturális termelés problémájáról az említett valóság-rendszert illetően.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X