Ágoston Hugó: A Nagy „Affair”

Nagy Zsolt levele, a Hét év alapvető adalék a román politika és igazságszolgáltatás természetrajzához. Az emberi – nem pusztán a politikusi – erkölcs és lelkiismeret legvégső kérdés(sesség)eit feszegető vallomása egy volt közszereplőnek, aki egyedül áll szemben a vérlázító igazságtalansággal. Nagy Zsolt tárgyratörő leírása, meggyőző magyarázatai, de legfőképpen a védőbeszéde végére hagyott kétségbeesett kérdései nyugtalanítóbbak, mint perének kafkai története és mint a vele szemben elkövetett jogtiprás. Égetnek és még sokáig égetni fognak ezek a kérdések az ügy lezárása után is. Olvassuk el, mentsük el fontos helyre a gépünkben és a tudatunkban ezt a kordokumentumot!

Ez a mi Dreyfus-perünk. Nem a nacionalizmus, még csak nem is a képtelen fővád (a „kémkedés”) a legfontosabb hasonló elem, hanem az egésznek a nyilvánvaló cinikus felépítettsége.

E mellett a gyalázat mellett jóérzésű ember nem mehet el közömbösen. Meg kell szólalniuk azoknak is, akiknek az a véleményük, hogy a román legfelsőbb bíróság döntése helyénvaló, azoknak is, akik szerint nem az; utóbbiak közül azoknak is, akik szerint az igazságtalan döntés mindössze szakmai elfogultságból vagy hanyagságból ered, és azoknak is, akik úgy vélik, Nagy Zsolt politikai bosszú áldozata. Nekem meggyőződésem, hogy az, és hogy halaszthatatlanul itt az ideje a közösségi kiállásnak.

Itt az ideje – már Markó Attila esetében itt volt –, hogy ne csak pótcselekvésekkel, jelképes gesztusokkal vállaljunk látványos, kockázattal nem járó közösséget, hanem eleven, tartalmas, dinamikus szolidaritást tanúsítsunk. Az igazságtalanság tűrhetetlen, nem csak az áldozata számára és nem csak a kártétele miatt, hanem azért, mert megalázó, mert megmérgezi a lelkeinket. Ahogy Ady Endre írta – 1899 júliusában, huszonkét évesen, Debrecenben – Az „affair” című cikkében: „Óhajtjuk az igazak győzelmét, mert a veszteség mindnyájunké lenne. Ha az emberi jogok hazájában is győzne a reakció, egy új középkor vár az emberiségre! Bízunk a történelem csalhatatlanságában, az eszme győzelmében. Dreyfus megszabadul, s megszabadulása letipró veresége lesz a reakciónak!… Ez az affaire jelentősége.” Túlfűtött volt a megalkuvást nem ismerő publicista, a későbbi nagy poéta? Az volt, mint mindig, amikor tollat ragadott, hogy tiltakozva, sírva, átkozódva – felébressze, védje, szeresse az embert, nemzetét. Ez a túlfűtöttség kelne el most is, mielőtt megfagynánk a demokrácia telében.

Mert ha Nagy Zsolt börtönbe kerül, úgy érezhetjük, hogy győzött a reakció. Úgy érezhetjük magunkat, ahogyan a kommunista konstruált perek után éreztük. (Volt alkalmam részt venni egy ilyen szomorú színjátékban, amikor – harminc éve, 1983 októberében – a diktátor házaspár és a román politikai vezetés parancsára menesztették lapunk, A Hét éléről a főszerkesztőt és a főszerkesztő-helyettest; égő pecsétként kísér a szégyen, hogy nem volt bátorságom minden kockázatot és következményt vállalva nyíltan kiállni mellettük.)

Ha Nagy Zsoltot megfosztják a szabadságától, és mi nem teszünk ez ellen semmit, lemondhatunk illúziónkról, hogy lesz még részünk egy becsületes világban.

Az a tény, hogy Nagy Zsolt ügye idáig fajult, elégtelenné teszi részünkről az ártatlansága hangsúlyozását. Nem elégséges meggyőződéssel hangoztatnunk, hogy egy ragyogó szakmai és politikai képességű magyar fiatalembernek nem fér a jellemképletébe, amit – magukból kiindulva – felkent diverzionisták feltételeztek róla. Jól tudjuk, hogy többről van szó: egy gépezet működéséről, amibe nem nyugodhatunk bele, amit ha nem akadályozunk meg, bárkit felőrölhet, minket is, külön és együtt, egy szálig. Ennek a gépezetnek a beállítottsága és irányító szelleme, mondhatnánk: spirtus rectora ismert: az igazságszolgáltatást kőkeményen a politikának, önös érdekeinek alávető államelnök meg végrehajtó párkái (az akkori igazságügyminiszter és főügyész asszony) indították el az egészet, a 2007-es első felfüggesztés idején és azzal sokak szerint tagadhatatlan összefügésben.

Kelemen Hunor szövetségi elnöknek igaza van, amikor azt mondja, hogy a Nagy Zsolt elleni bírósági döntés felháborító és igazságtalan, Kovács Péter főtitkárnak igaza van, amikor azt mondja, hogy az embernek az élettől is elmegy a kedve, amikor ilyeneket hall. Az RMDSZ közösségvállalása fontos. De a sajtónké és a közösségünké még fontosabb. Az élettől elmehet a kedvünk, az igazságért folytatott harctól nem mehet el. Ez a mi sorsunk.

Nagy Zsolt becsülete és szabadsága most mindnyájunk „affair”-ja! 

Kimaradt?