Farkas István: Vásárhely, a világtalan város

Több képernyőnyi óbégatás hangzott már el arról az elmúlt években – igen, hozzátettem én is a magam részét nem egyszer –, hogy az elv és érték szavak Marosvásárhelyen semmit nem mondanak, a városvezetést pedig az igénytelenség, a kisstílűség, a súlyos hülyeség határozza meg.

Valamennyien, magyarok és románok egyaránt tapasztaljuk, hogy a város közel két évtizede fuldokol a populizmus és a látszatadminisztráció fertőjében. A négyévente kihagyott lehetőségekért azonban csak és kizárólag a közösség terhelhető felelősséggel. Az a marosvásárhelyi magyar közösség, amely képtelen túllépni a traumatikus múltjában gyökerező elszigetelődés, a belső háborúskodás kényszerképzeteitől, nem tud úgy szerveződni, hogy „külsők”, más nemzetek előtt, jó értelemben véve, tekintélyt parancsoló szakmai, politikai, diplomáciai erőként lépjen fel. És az a marosvásárhelyi román közösség, amely harminc év után is az előző rendszerben megfogalmazott és ideológiai dogmává tett magyarellenes tételekkel próbálja bebizonyítani szavazás előtt, hogy ki az erősebb, nem pedig azt, hogy mit kíván a városérdek.

Kőkemény belpolitikai okok, von vállat az egyszeri magyar szavazó, aki már belefáradt abba, hogy minden vokscsata után hetekig szemlesütve megy el a román szomszéd mellett, hisz ő a vesztesre szavazott. A szomszéd előtt, akinek az egyhelyben toporgás húsz éve nem tudott elég indokot szolgáltatni arra, hogy félretegye a múlt sérelmeit a közös jövő érdekében. Még ha román–magyar jövő is az. A haverok pénztárcájának közpénzzel való kitömése ugyanis nem közös jövő. A kontraszelekció érvényesítése nem közös jövő, ahogy nem az az sem, ha semmibe vesszük a gyalogosokat, a kerékpárosokat, hogy élhetetlen a város.

Marosvásárhelyen van egy 20 éves, korrupt városvezetés, amely hozzá nem értésével és nemtörődömségével leállította a város fejlődését. Marosvásárhely levegőért kapkod, az utolsókat rúgja, hogy versenyben maradhasson, hacsak az utolsó helyeken is a 21 század kihívásaival szemben. A tény felismerése nem nemzetiség függő. Egyaránt érint mindenkit románt is, magyart is. Meddig engedhetjük meg magunknak, hogy az alattomos román–magyar vagy magyar–román feszültség feleméssze a várost, és örökre körülbástyázza az amúgy is egymás mellett (el)élő közösségeket?

Klaus Iohannis államfő áprilisban elragadtatta magát, kijelentését visszhangozta múlt héten Marosvásárhelyen Rareș Bogdan, aki szerint nemzeti érdek szétzúzni a magyarok képviseletét, a város nem szabad magyar kézre engedni. A szolgálatos gyűlölködő kijelentését megpróbálta szépíteni megpróbálta szépíteni a nevében liberális, ideológiájában mélyen nemzeti PNL polgármesterjelöltje mondván, hogy szándékosan félreértelmezték az elhangzottakat, hisz nem a magyarokat, csupán azok képviseletét kell szétzúzni, mert az az elmúlt időszakban semmit nem tett a közösségért.

A magyar kártya előhúzása, irányuljon az a teljes közösség vagy annak egy része ellen, egy dolgot jelent: a román közösséget mobilizálni kell, mert veszélyben a nemzeti érdek, értsd: magyar lehet Marosvásárhely következő polgármestere, mintha a magyarok nem lennének ennek az országnak egyenrangú állampolgárai. A hatalmon maradás azonban nem lehet nemzeti érdek, a megvezetett, kiszolgáltatott helyzetben levő szavazópolgárokra optimalizált hazugságok nem szolgálják a közösség felemelkedését. Az a nemzeti érdek, ha a választók nem engedik a városháza közelébe azt, aki tovább rombolja Bernády művét. A hatalom átmentése ugyanis Marosvásárhelyen súlyos áldozatokkal járhat, a városnak életmentésre van szüksége, nem pedig olyan emberekre, akik saját univerzumukban lebegnek, és elveszítették valóságérzékelésüket, egyetlen céljuk a siralmas beteges bírvágy, amellyel a nemzetre mutogatva saját holdudvarukat részesítenék előnyökben.

Itt egy olyan városvezetésre van szükség, amely nem pöcegödörszintű városban gondolkodik, amely nem etnikai alapon dönt, hanem felkészültség, tenni akarás és tisztánlátás jellemez. Egy olyan polgármesterre van szükségünk, amely mindenkit összefog, és betömi az elmúlt húsz évben keletkezett lukakat, felvarrja a ráncokat. Ezt nem tehetjük nemzetiségi kérdéstől függővé. Le kell vetkőznünk a magyar–  román, magyar–magyar nézeteltéréseinket. Ugyanazt akarjuk mind, egy szebb jövőt, egy élhető és biztonságos várost, ahol a biztonság fogalma nem merül ki abban, hogy vannak bekamerázott utcáink és járőröző rendőreink. Ennél többről van szó, olyan városról, ahol az állampolgár érzi, hogy nem csak négyévente van szükség rá. Ahol biztonságban vannak a gyerekei, idős szülei, ahol nem kell anyáznia az autósnak, aki szerint a kerékpár otthon az udvaron használandó. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy történelmi esély előtt áll Marosvásárhely, a város, amelynek magyar közössége felsorakozva egy jelölt mögött elkezdheti ledolgoztatni a várossal a két évtizedes hátrányt, és élhetőbb jövőt teremthet magának.

Magyar–román megbékélésről sokszor esett szó már különböző fórumokon, színházi előadásokban, de valahogy nem tudtunk tovább lépni a konkrét ügyekben, cselekvésben, habitusban. Bevándorló marosvásárhelyiként, nekem erről szól a szeptember 27-e, képesek vagyunk e lebontani a közösség félévszázados nézeteltéréseit egy közös jövő érdekében?

Eleget láttunk már és tapasztaltunk ahhoz, hogy kijelenthessük: nincs más alternatíva. Vagy azt válasszuk, hogy az elkövetkező években felzárkózunk, és joggal (ismét) büszkék lehetünk arra, hogy Marosvásárhelyiek vagyunk, vagy maradunk a város, amely sok minden lehetne minősítésnél. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején több székelyföldi település beszolgáltatta a templomharangját, hogy abból Gábor Áron irányításával ágyut öntsenek.

Egyesek szerint a harci eszközök használhatatlanok voltak, néhány lövés után szétrepedtek, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy a közösség úgy érezte, hogy tenni tud azért, hogy győzzenek, tettek azért, hogy az addigi tehetetlenség átforduljon, tagjai érezték azt, hogy a változás ők maguk. Ezt kell tudomásul venni Marosvásárhelyen, ellenkező esetben az előzőekben kapottnál húsbavágóbb pofon jön. Ez legyen két hét múlva a primum movens, ellenkező esetben a frontváros végleg elveszett, nemcsak gazdaságilag, hanem a román–magyar együttélés, együtt gondolkodás harcterén is.

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kimaradt?