Jól is érezheti magát, aki öreg testben él? - időseknek szóló színházi foglalkozáson jártunk


-A A+



A Shoshin Egyesület 60 év felettieknek szóló foglalkozására már azelőtt felkaptam a fejem, hogy meghívtak volna a bemutatóra: nem emlékszem, hogy korábban láttam volna idős korosztálynak szóló felhívást kortárs művészeti kontextusban. A hatnapos nemzetközi műhelymunka szerda esti záróeseménye jólesően elmosta a korosztályok, profi előadók és civilek, színészek és nézők közötti határokat.

A kolozsvári székhelyű Shoshin Egyesület különböző workshopjain azt kutatja, hogy a nem színházi ember hogyan aktivizálható színházi eszközökkel. Augusztusban Mérán különböző hátterű fiatalokkal és falubéliekkel hoztak össze kulturális „bartert”, most pedig hét idősödő kolozsvárit zökkentettek ki a szürke hétköznapokból a hatnapos foglalkozáson.Mikor belépünk a Tranzit Házba, a körben álló résztvevők, fiatalok és idősek vegyesen, épp a keresztnevüket deklamálják táncmozdulatok kíséretében, majd almát adogatnak egymásnak, a lehető legboszorkányosabb hangon ismételgetve az „Eeeeeat the apple, my dear” mondatot. A hasonló gyakorlatokból, illetve a résztvevők egyéniségéből, tapasztalataiból, emlékeiből két kis „szerkezet” állt össze hat nap alatt. Bár ezek nem olyan értelemben vett színpadi produkciók, mint mondjuk a magyarországi Tünet Együttes szintén civil szereplőre építő Sóvirága, a 90 éves holokauszttúlélővel, Fahidi Évával, a legjobb pillanatok itt is azok voltak, amelyekben a színházi előélet nélküli szereplők saját élettapasztalatai villantak fel akár szavakban, akár egy ölelésben, vagy a berozsdázott test recsegését-ropogását utánzó hangokban. Az egyéniségeket nem fedték el előre megírt szerepek, a fiatal és öreg testek egymásmellettisége mégis valamilyen egyéniségeken túli általános üzenetet közvetített, valami olyasmit, hogy az öregedés elkerülhetetlen, a kérdés csak az, hogy el tudjuk-e fogadni, jól tudjuk-e érezni magunkat benne.

A hatnapos kolozsvári foglalkozás a Shoshin által kezdeményezett ATIPIA (Applied Theatre in Practising Integrated Approaches) ötödik találkozója volt. Az Erasmus+ által támogatott projektben a budapesti Káva Kulturális Műhely, az angliai Leeds Beckett University, a franciaországi Centre Artistique International Roy Hart és a németországi Colaborative Reichenow vett még részt a Shoshin Egyesület mellett, a partnerek pedig mind képviseltették magukat az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (Departamentul pentru Relații Interetnice - DRI) által is támogatott kolozsvári foglalkozáson, amelynek az volt a célja, hogy gyakorlatba ültessék és másokkal is megosszák a korábbi találkozók tanulságait. A résztvevők kipróbálhatták az apró mozgásokkal dolgozó Feldenkrais-módszert és az emberi hangot és a mozgást ötvöző Roy Hart technikát.

Köllő Csongor, a Shoshin Egyesület alapító tagja a bemutató előtt beszámolt róla, hogy a 60 év feletti célközönség ötletét az angliai partner, a Leeds Beckett University adta, amelyik úgynevezett age-friendly intézmény, támogatja az élethosszig tartó tanulást, az itt dolgozó Teresa Brayshaw pedig létrehozott egy színházi előadást hét olyan nyugdíjassal, akiknek azelőtt semmilyen színházi tapasztalatuk nem volt. Mikor arról kérdezem Teresát, hogy lát-e különbséget az ottani és a kolozsvári idősek között, egyértelműen nemmel válaszol. „Angliában talán egy kicsit többet panaszkodnak, és többször követelnek egy-egy csésze teát. Azt hiszem, bizonyos tekintetben ott kiváltságosabb helyzetben vannak, talán élénkebb társadalmi életet élnek. Ezért lehet, hogy az itteni résztvevők különösen hálásak az ilyen foglalkozásokért” – állapítja meg.

„Amikor egy 80 évest látsz, akkor egy 80 évest látsz”

Ashton Applewhite ageism-ellenes aktivista, szerző fenti mondatát Teresa Brayshaw idézi, arra utalva, hogy nem szerencsés általánosítani, hiszen a kor önmagában nem minőség, az emberek közötti különbség másban keresendő. „A kolozsvári workshop résztvevői közül voltak, akik szellemileg fiatalabbak, nyitottabbak, mint egyes húsz-harminc évesek” – szögezi le.

Valóban, miközben én harmincegynéhány évesen félszegen billegek, mikor a bemutató végén a közönséget is bevonják az általános örömtáncba, a foglalkozás idős résztvevői között többnek is markáns színpadi jelenléte van, szinte kivirágoznak a rájuk irányuló figyelemtől. Az előadás után Rollinger Ágnestől, az egyik kolozsvári résztvevőtől kérdezem, hogy nehéz volt-e rászánnia magát, hogy jelentkezzen a foglalkozásra. Ő volt az, aki olyan monológot mondott, mint kiderül a saját életéből inspirálódva, hogy a közönség közül többen a szemüket törölgették. „Nagyon könnyű volt eldönteni” – mondja. „Családi okok, betegség miatt én három évig nem voltam sehol, pedig szerettem színházba menni, társaságba, minden érdekelt, és már tényleg éreztem, hogy megbolondulok, mert senkivel nem beszélek, sehova nem megyek. Arra gondoltam, hogy ez nem árthat, csak hasznos lehet egészségügyi és szellemi szempontból is” – részletezi. Ágnes elárulta, közönség elé kiállni nem volt nehéz számára, hiszen korábbi munkája során is sokat beszélt nyilvánosság előtt, a személyes történeteket pedig „kiszedték belőle”, de szerinte ezeken nincs semmi szégyellnivaló.Nagyon fontos, hogy ez a projekt intergenerációs, hangsúlyozza Teresa Brayshaw. „Ha nem a koruk, nemük vagy színük szerint határozod meg az embereket, hanem egyszerűen csak emberként, akkor az utat nyit a tanulás előtt, és elkezdi lebontani a sztereotípiákat” – véli a szakember.

Készen kell állnunk a társadalom elöregedésére

Az idősekkel voltak a legjobb tanítási élményei, mondja Teresa, aki a Leeds Beckett University-n azt tapasztalja, hogy az idős diákok sokszor jobban értékelik az erőforrásokat és a szakértelmet, mint a fiatalok, nem karrierért tanulnak, hanem a tanulás öröméért, és tobben az alapképzés után a mesterképzést és a PHD-t is el szeretnék végezni.

„Az előrejelzések szerint 2025-ig az Egyesült Királyságban több lesz a 65 év feletti, mint a 15 év alatti, és ez történik egész Európában. Készen kell állnunk erre, tudnunk kell, hogy mivel foglaljuk le ezeknek az embereknek az idejét, a régimódi kötögetésen vagy sütögetésen túl” – mutat rá Teresa, aki nagyon örül, hogy már Kolozsváron is megmozdult valami ebbe az irányba, de szerinte a nagy kérdés most az, hogy a Shoshin Egyesület hogy folytatja mindezt, „mert mi mehetünk közösségről-közösségre, valamilyen szinten megváltoztatva az életüket, de utána eltűnünk, ami etikailag problematikus.”

Barátokat, ismerősöket, egy csomó tudást, gyakorlatot, tapasztalatot visz magával a műhelymunkáról, sorolja Rollinger Ágnes. „Határozottan van egészségügyi hatása is” – teszi hozzá. „Nekem úgy szokott dagadni a lábam, hogy alig tudok este már cipőbe vagy papucsba lépni, most egy hete ugrálok, és nem dagad a lábam.” Mikor az intenzív élmény után visszatérő szürke mindennapokról érdeklődöm, azt válaszolja: „könnyebben fogom venni az akadályokat. Bizonyos gyakorlatokat remélem otthon is fogok tudni végezni. Fantasztikus, hogy milyen kicsi energiával és mindenféle eszköz nélkül meg tudom az izmaimat mozgatni.”

Köllő Csongor arról biztosít, hogy mindenképp tervezik folytatni az elkezdett projektet, rendszeres foglalkozásokkal, és, ha a résztvevőknek erre igénye van, akkor egy „igazi”, nagyközönség előtt játszott előadást is összehoznának. Persze minden pénz kérdése, annál is inkább, hogy fontos, hogy a foglalkozások ingyenesek maradjanak.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X