Reisz Gábor filmrendező a Rossz versekről: fiktív nosztalgiabomba


-A A+

Teltházas mozitermekben vetítették két alkalommal is Reisz Gábor legújabb nagyjátékfilmjét a 18. TIFF-en, és jó hír, hogy Kolozsvár után más erdélyi városokba is eljut a Rossz versek. A Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan generációs sikerfilm után Reiszék munkája most is szép utat jár be: díjazták a Torinói Filmfesztiválon, az Emir Kusturica által elnökölt zsűri odaítélte a Monte Carlói Filmfesztivál fődíját és nemrég a Magyar Filmdíj négy kategóriájában bizonyult a legjobb munkának. A kolozsvári filmfesztiválon készített interjúnkban Reisz Gábor a forgatás érdekességeiről, félelmeiről és kockázatvállalásokról beszél, na meg az a bizonyos Lenke néni is szóba kerül.

Első nagyjátékfilmed, a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan kis stábbal, korlátozott anyagi lehetőségekkel forgott, míg a Rossz verseken sokkal többen és sokkal több pénzből dolgoztatok. Mennyire befolyásolták ezek a külső körülmények a forgatást, meg tudtátok-e tartani ugyanazt a családias hangulatot? Nézőként úgy tűnt, hogy igen, én magamon azt vettem észre, hogy a teljes filmet mosolyogva néztem végig...

Részben meg lehetett oldani ezt a családias hangulatot, részben lehetetlen volt, de nagyon próbálkoztam mindenfélével. Ez egy eklektikus film, különböző technikákra forgattunk, nagyon sokfajta jelenetünk van, igazából mondhatni, hogy többfajta filmeket forgattunk, külön részeket. A jelen idő abszolút kontrasztban áll a többi emlékbeli flashback-kel: azok filmszerűek, a jelen idő viszont egy low budget technikával készült, ott ez a családias hangulat megvolt, szinte olyan stábösszetétel volt, mint a VAN-nál. Ettől függetlenül volt egy gyártási terv, voltak határidők, amiket be kellett tartani. Majdnem a fele (a filmnek – szerk. megj.) emlékekből áll, ami egy bonyolultabb forgatási technikát kívánt, sok statisztával. 

Időnként próbáltam ilyen csapatépítő dolgokat beiktatni, nagyon jó volt az asszisztensünk, és nagyon jó volt a hangulat a forgatáson, de tudod... jó lenne mindegyik stábtaggal közeli viszonyban lenni, elbeszélgetni, de amikor a létszám 20-30 fölött van, képtelenség. Olyanokat csináltunk, hogy minden forgatás elején körbeültünk vagy -álltunk, elmondtuk, hogy mi lesz ma – a sofőrtől kezdve mindenki ott volt. Ezek valamit segítettek, de eleve fennáll egy olyan helyzet, hogy a sok stábtagnak a forgatókönyvet nem feltétlenül kell elolvasnia, bár mondjuk én szeretném, ha tudják, hogy mit csinálunk, de vannak annyira specifikus technikai dolgok, hogy nem muszáj elolvasni. Szóval sokkal nehezebb azt a hangulatot fenntartani. 

Ráadásul kihívás lehetett, hogy nagyon sok gyerekszereplővel dolgoztatok. Ott van a három különböző korú gyermek Merthner Tamás, de teljes osztályközösséget is látunk. Velük milyen volt a munka?

Eddig egy kisfilmet forgattam még régen, ahol egy kiskorú fiú szerepelt, ez volt a második ilyen, és az a benyomásom, hogy ahány gyerek, annyi fajta instruálási mód. Mindhárom gyerekkel máshogy kellett kommunikálni, mindhárom más időszakában van az életének, különböző dolgok érdeklik, és ezekre rá kell ismerni.

Az egyik (Prukner Barnabás – szerk. megj.) a valóságban 11 éves volt, amikor elkezdtünk forgatni, de játszik hétévest is. A legnehezebb dolgom talán a 14 éves Tamással (Prukner Mátyás – szerk. megj.) volt, szerintem az a legnehezebb időszak, akkor van a legnagyobb borulás, identitáskeresés. Sok jelenetünk volt, egy pár ki is lett vágva, de nem azért, mert nem sikerült volna, hanem voltak jelenetek, amik a Matyi karakterétől távolabb voltak. De a 17 éves Donátnál (Seres Donát – szerk. megj.) is volt ilyen, lehetett látni rajta, hogy szenved, hogy megcsináljon valamit, mert távol esik az ő személyiségétől a Merthner Tamás személyisége. 

Ha már útkeresés, tegyük rendbe, hogy a film mennyire merítkezik a saját életedből. Önéletrajzi filmnek talán nem mondhatjuk, de mint a TIFF-vetítést követő közönségtalálkozón elmesélted, annyi valóságalapja mindenképp van, hogy akár csak Tamást, téged is Párizsban hagyott el a barátnőd. A visszaemlékezésekben egy helyét nem találó, önbizalomhiányos srácot látunk, aki mindenképpen ki akar tűnni, valamiben jó akar lenni: megpróbál verset írni, zenélni, festeni, vízilabdázni. Ezek mennyire a te gyerekkori történeteid?

Nagyon. Persze, emlékek feldolgozása, de közben meg fikció, mert az, hogy én most hogyan emlékszem, biztosan különbözik attól, hogy tíz évvel ezelőtt hogyan emlékeztem ugyanerre a tinédzserkori őrületre. Meg az, hogy valaki szerelmi bánatban emlékezik vissza és próbál valami kapcsolódást találni a dolgok között, annak is hatása van arra, hogy hogyan emlékezel. Emiatt tényleg azt mondom, hogy fikció, de mondok egy példát, ami szerintem eléggé jól reprezentálja azt, hogy mennyire hasonló módon történtek a dolgok.  

A gimnáziumi, általános iskolai barátaimmal ma is heti rendszerességgel találkozok, nagyon jó barátságokat tartok fenn velük hálistennek, és amikor megnézték a filmet, akkor mindent ismertek benne. Nekik tényleg egy nosztalgiabomba volt, mert mindenre ráismertek: röhögtek, tudták, hogy ez a tanár ki, az a mellékszereplő ki, a helyszínek hasonlítottak arra, amiket átéltünk. Egyetlenegy helyszín volt, ahová visszamentünk: a vár, mert megtaláltuk azt a felvételt, amikor az Antal József beszéde közben én tényleg elájultam. Ezek elég pontosak, de néha természetesen eltérnek, mert én akartam azzal játszani, hogy hogyan változnak az emlékeid, és utalni arra, hogy néha túlzol és néha kevesebbet látsz bele azért, mert a jelened határozza meg az emlékeidet is.

De ez nagyon rosszul is elsülhetett volna, nem? Hogy a közeli barátaid, családtagjaid, ex-barátnőid egyszer csak viszontlátják magukat a filmedben. Tudták, hogy ennyire beledolgozod őket a történetbe? Mert ezek szerint jól fogadták...

Mindenki jól fogadta. Őszintén, a VAN-nál és itt is ezen izgultam, és aztán egyetlen egy dolog nyugtatott meg, hogy én senkinek sem ártani akarok, még akkor sem, ha egy kicsit kiparodizálunk valamit. Alapvetően tényleg egy szeretetháló veszi körbe ezt az egészet, beleértve a matektanárt (Lenke néni – szerk. Megj.), akiről traumatikus élményeim vannak, de csak azért lettem olyan, amilyen, mert ő is ott volt ebben az egészben. Semmiképp sem bántóan akartam róluk fogalmazni, és azt hiszem, hogy ezt érzik. Persze izgultam ezen, és ugyanez megtörtént a VAN esetében is, különösen azért, mert akkor első alkalommal volt ilyen. Ott is volt egy-két karakter, aki elég hamar felismerte magát, itt viszont sokkal pontosabb. 

Nagyon hosszú casting folyamat után bevállaltad, hogy te alakítsd a főszerepet. Abból, amennyit eddig megmutattál magadból, számomra egy sokkal szorongóbb, visszahúzódóbb karakternek tűnsz annál, hogy főszereplőt játssz egy filmben. Elsőre nem tűnik egy testhezálló szerepnek... 

Totálisan igazad van, és örülök, hogy te ezt így látod, mert nagyon nehéz elmagyarázni bárkinek, hogy mennyire távol áll tőlem az, hogy szerepeljek. De az a baj, hogy a filmkészítés meg annyira izgat, hogy filmesként pont ez érdekelt, hogy mi van, hogy ha egy ilyen karakter ezt bevállalja. Furcsa magamról úgy beszélni, mint valami tárgyról, de hogy egy ilyen figura van, az érdekesebbé tette nekem ezt a dolgot. Még forgatás közben, amikor még senki nem látott semmit, tök sokan kérdeztek a következményekről. Fogalmam nem volt a következményekről, hogy ezt hogyan lehet végigcsinálni, de fejest ugrottunk. Egy kísérlet volt.

Következmények arra nézve, hogy veled főszerepben hogy fog mindez összeállni? 

Arra is, persze, mert ez nem egy olyan film volt, aminek ha a forgatókönyvét elolvasod, tökéletesen tisztán látod a filmet, és gyakorlatilag már csak le kell forgatni. Ebben nagyon sok kérdőjel volt, és ezt speciell szeretem is, hogy közben fejtjük meg a dolgot, kísérletezünk. De a következmények arra vonatkoztak, hogy az én személyiségemben ez a dolog hol lesz. Egy kicsit komplexusos, önértékelési zavaros, frusztrált idióta vagyok általában, és ezt nehéz volt felvállalni, de közben meg baromira érdekelt, hogy milyen lesz. 

Mivel ez egy végtelenül személyes film, úgy gondolom, hogy nagyon nehéz lehetett kiadni a kezedből, elengedni, nem óvni tovább. Meg vagy elégedve a fogadtatással? 

Nem vagyok az a típus, aki könnyen tud elégedett lenni. Mindig találok valamit, az agyára megyek az összes ismerősömnek, főleg a Berkes Juli producernek. Akármi van, valahogy mindig keresem a hibát. De örülök nagyon a fogadtatásnak. Az első film fogadtatása a legmerészebb álmainkat is felülmúlta, körülbelül ötszöröse lett annak, amit mi szerettünk volna. Nagyon sok fiatal imádja, nagyon sokan utálják, azért ezt is hozzá kell tegyem, ami a VAN-nak a fogadtatásán az első hullámban nem jött le, de irritálja az embereket néha ez a tétova karakter. Aztán van ez a második film, amire akik szeretik, azt mondják, hogy egy sokkal érettebb anyag, sokkal komolyabb, drámaibb, és ehhez képest a VAN egy könnyű, lazább film. Ennek tökre örülök.

Azt látom, hogy a harminchoz közelebbiek, vagy az afölöttiek szeretik jobban ezt a filmet. A fiatalabbak is szeretik, de kevésbé, és akik a VAN-t nagyon szerették, azok nagyrészének ez így átment, de azt jobban szeretik, amit tökéletesen értek. De sem a VAN-nál, sem itt nem lehet ez egy fő vezérelv vagy kiindulópont. 

A Rossz versek-hez is készült filmzenealbum és feltűnt, hogy a VAN-ban sokkal nagyobb hangsúlyt kaptak magában a filmben a dalok, dalszövegek, míg itt csak egy pár akkordnyi utalások vannak. A zene tulajdonképpen csak kiegészíti a filmet, mellékletként működik. Miért volt ez a döntés? 

Mindkét film epizodikus, viszont a VAN-nál, tekintve, hogy van egy karakter, aki kronológikusan halad, még akkor is, ha van egy-két ilyen őrült montázs, ami a térrel játszik, meg lehetett csinálni, hogy különböző track-ek, hangulatok vannak, és nem visszatérő melódiák, mert nem kell éreztetnem, hogy ez ugyanaz a film, mert ugyanazt a karaktert látom, ahogy halad balról jobbra vagy jobbról balra. Ebben az esetben viszont akkor, amikor van egy főszereplőd és még van három szereplő, aki ugyanazt a karaktert játssza különböző idősíkokban, az, hogy ha különböző melódiákat használunk fel, amiknek más témáik vannak, akkor mint egy kártyavár, úgy esik össze az egész. 

Ezt próbáltuk, és az lett a döntés, hogy le kell egyszerűsítenünk két-három melódiára, amely dallamok egyébként ugyanúgy a filmlemezen megtalálható daloknak az alapjai. Mindegyiknek van egy szimbóluma, amit jelent, és azok térnek vissza folyamatosan, de különböző hangszereléssel, hogy tudd, hogy amikor meghallod a dallamot, az azt jelenti, hogy emlékezem, és a zongoradallam érezteti, hogy ez ugyanaz a film, amit húsz perccel ezelőtt elkezdtél. Mert egyébként ha mindenfélét bedobálsz, irritálóvá tud válni. Ez nem egy Xavier Dolan-film, hogy bele lehet dobálni a kedvenc track-eket, mert egy szereplőt végigviszek két hónapon át és kronológikusan haladok, ugyanazzal a felvételi stílussal. Annyira eklektikus és kaotikus, hogy a zenének tisztábbnak kell lennie. 

De közben ez a folyamat százszorosa volt a VAN zenéjének, a befektetett meló sokkal nagyobb. De a zene nem mehet a film elé, ez egy döntés volt. Tisztítani kellett ezt a káoszt, ezért került bele a narráció is.  

 

 

 

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X