A gyűlöletkeltés szikrája – Az ellopott Erdély mítoszáról kérdeztük Zahorán Csaba történészt


-A A+



Az Erdélyt elszakító magyarok mítosza nem ma született, nem is tegnap. Egy félhivatalos román történetírási hagyomány erősíti fel időről időre ezt a képzetet. Bizonyos román történészek arról értekeznek, hogy a dákoromán kontinuitás-történetbe tenyereltek bele a honfoglaló magyarok, akik „ellopták” Erdélyt. Ez a történelemszemlélet évszázadok óta tartja magát, és minden korszakban másként csapódott le a napi politika szintjén. Zahorán Csaba történésszel „átnéztünk” pár száz évet. Persze, hogy a jelennel kezdtük, és azzal is végeztük.

Klaus Iohannis nyilatkozata után összezárt a magyar közösség. Példátlannak mondható az összefogás és az egyértelmű visszautasítása a román államelnök ámokfutásának. Igen ám, de a többségi társadalom egy része korántsem érzi azt, hogy az államfő elvetette volna a sulykot, ugyanis a hétköznapi román ember számára Erdély elszakításának, ellopásának, elvesztésének mítosza valóság. Különösen aggasztó, hogy erre az újabb magyarellenes támadásra egy világjárvány kellős közepén, szükségállapotban került sor. Hogyan juthattunk ide újra, hiszen első elnökké választásakor úgy tűnt, hogy az európai értékek tisztelete volt a domináns diskurzusa az államelnöknek?

Nem ritka, hogy valamilyen válság idején vagy választási időszakban a politikai narratíva talál egy éppen „kéznél lévő” csoportot, amelyet ki lehet nevezni bűnbakká, vagy legalábbis rá lehet terelni a figyelmet. Márpedig a koronavírus-járvány és kísérőjelenségei, illetve a Romániában 2020 végén esedékes parlamenti választások pont ilyen alkalom, a romániai magyarság pedig olyan közösség, amellyel kapcsolatban – néhány hívó szó segítségével – könnyen és szinte bármikor reaktiválható a magyarokról a román köztudatban rögzült hagyományos ellenségkép.

Ez nagyon közhelyes és elcsépelt megállapításnak hangzik, de sajnos úgy tűnik, hogy attól még napjainkban sem kevésbé igaz, ezt nemcsak én, hanem más elemzők is így látják. Úgy tűnik, hogy Iohannis tanácsadóinak – mint ahogy azt elődei esetében is már sokszor láthattuk – az jutott az eszébe, hogy a román állam működési zavarairól a „magyar mumussal” lehet a legjobban elterelni a figyelmet, a választások előtt pedig a „román nemzeti érdekek” megingathatatlan védelme is jól hangzik.

Zahorán Csaba történész

Csakhogy Románia nemzeti érdekeit talán jobban lehetne például a romániai egészségügy és a környezetvédelem problémáinak megoldásával, az elvándorlás mérséklésével képviselni, mintsem nacionalista szólamokkal és féligazságokból felépülő torz narratívák sulykolásával. Ehhez viszont sok idő és főleg hatékony kormányzás, több hozzáértés és kevesebb korrupció, politikai játszma kellene – feltehetően ezeket próbálják helyettesíteni a „székelyföldi autonómia” és „Erdély elvesztésének” hívószavaival, amelyekkel jól lehet riogatni a román nemzetállam jellegét és területi integritását féltőket.

Meg sem lehet számolni, hogy csak az elmúlt 30 évben hányszor „játszották ki a magyar kártyát” a román politikusok. A forgatókönyv úgy tűnik, hogy minden alkalommal ugyanaz volt: meg kell védeni Erdélyt attól, hogy „ellopják” a magyarok. Gyakorlatilag mindegyik román párt megpróbálta ezt a játszmát eljátszani, vagy tévedek?

Hát lássunk néhány példát az utóbbi harminc évből, vagyis az 1989 utáni Romániából: az 1990. márciusi marosvásárhelyi konfliktus tálalásától a parlamenti „Har–Kov-indítványokon” és a státusztörvény fogadtatásán át a székely zászló elleni „hadjáratokig”. Sajnos ez szinte bármelyik román pártból kiindulhat, ami a soviniszta formációk esetében nem is meglepő, mint amilyen a néhai PUNR és a PRM voltak, vagy időnként a PUR (a későbbi PC) és mások. Az viszont valóban elkeserítő, hogy időnként a nagy, „mainstream” pártoknál is ez a stratégia, gondolok itt a Nemzeti Megmentési Frontra, a mai PSD elődjére, de a Parasztpártra, a PNL-re és a PDL-re is.

De vissza lehet menni még korábbra is, egészen Erdély 1918-1919-es román elfoglalásáig. Sőt maga a jelenség még régebbi gyökerű, és az Erdély fölötti dominanciáért folyó magyar–román nacionalista versengés kezdetéig nyúlik vissza. Vagyis véleményem szerint egy különböző formákban, változatos módokon vissza-visszatérő, de tulajdonképpen azonos jelenségről beszélhetünk, amely korszakokon és államhatár-változásokon ível át a 18. század végétől napjainkig.

Ebből a szempontból nekem, mint kutatónak nem is az az igazán érdekes, hogy konkrétan milyen pártpolitikai célja volt Iohannis mostani megnyilvánulásának, hanem inkább az, hogy mit árul el ez a romániai politika működéséről. Mert nem tartom valószínűnek, hogy az elnök azért mondott volna ilyeneket, mert különösebben „utálná a magyarokat”, szerintem ő csak a többségnek „játszik”. És ezt látom problematikusnak: hogy ma is bármikor elő lehet húzni az etnikai ellenségképeket, és hogy a román-magyar államközi és interetnikus viszonyt sokan még ma is ebben a koordinátarendszerben értelmezik.

Nem mellékesen a trianoni békeszerződés 100. évfordulója van, 30 évvel a marosvásárhelyi események után vagyunk, és választási évnek nézünk elébe, miközben a gazdasági válság kopogtat az ajtón. Az évszázados bűnbak használata, a román nép közös, mitikus ellenségének, a magyaroknak a felemlegetése okkal történt ebben a kontextusban. Hihetetlen, de a „kenyér helyett cirkusz” még mindig működőképes sablon?

Erre utaltam én is: ha a járvány következtében valóban komoly gazdasági visszaesés lesz, munkanélküliséggel stb., akkor jól jöhet az örök „magyar veszély”, amelyre hivatkozva lehet apellálni a nemzeti összefogás és összezárás szükségességére. Amihez az is jól jön, hogy már jó néhány éve, talán már Románia 2007-es EU-s csatlakozása óta, de 2010 óta biztosan, újra folyamatosan jelen van a román nyilvánosságban a hagyományos kép Magyarországról, mint veszélyforrásról. És nem csak a szélsőséges vagy bulvármédiában vagy a politikai diskurzusban, hanem komoly – vagy legalábbis komolynak számító – elemzők, történészek, értelmiségiek ismételgetik, hogy Magyarország továbbra is fenyegeti Románia területi épségét. Így vagy úgy, de Erdélyre tör, a Székelyföldet akarja, bujtogatja a „magyar nemzetiségű román állampolgárokat” és az „autonomista radikálisokat”, Oroszországgal szövetségben mesterkedik az ország föderalizálásán és feldarabolásán.

Mit jelent végül is az „ellopni” kifejezés? Miért lett mára egyenértékű az autonómia a lopással, az eltulajdonítással?

Itt szándékosan csúsztatják össze a fogalmakat: az önkormányzat a függetlenséggel lesz egyenlő, a föderalizáció pedig szeparatizmussal, teljesen mindegy, hogy valójában másról van szó… De nyilván a Nagy-Magyarország-matricák, térképek burjánzása sem hűti a román nacionalista kedélyeket, mint ahogy a dualista Magyarországon is felkapták a fejüket egy-egy „Dákoromániát” ábrázoló román irredenta térkép láttán.A trianoni döntés következtében Magyarország határain kívül maradt magyarok | Forrás: Magyarok Romániában dokumentumfilm

Mindenesetre ma Romániában egész irodalma van a folyamatos magyar irredentizmusnak, a rengeteg cikk mellett vaskos könyvek jelennek meg a magyar titkosszolgálatok terveiről és akcióiról, amelyeknek a fő célpontja pont Erdély. A szerzők, nemritkán a Securitate volt magas rangú alkalmazottai, nyugdíjazott katonatisztek, egykori hazafias pártfunkcionáriusok, ehhez rengeteg féligazsággal, tendenciózusan adagolt igazságelemmel dolgoznak: Magyarország oroszbarátsága, Magyarország, mint Putyin trójai falova az EU-ban – hogy csak két kézenfekvő példát említsek.

A román olvasó számára ismerős motívumokat és történelmi mítoszokat használnak: a „horthysta terror” Észak-Erdélyben 1940–1944 között, a románok sok évszázados elnyomása a történelmi Magyarországon, az évszázados román nemzeti egységtörekvések, Erdély hagyományosan román jellege, és így tovább. Így komponálnak meg bonyolult, de logikusnak tűnő, kerek egésszé összeálló történeteket.

Mindez, ráépülve a korábban is életben tartott, magyarokra irányuló gyanakvásra, adott esetben elég veszélyes is lehet – László Márton és Novák Csaba Zoltán a marosvásárhelyi fekete márciusról szóló könyvük egyik fejezetében nagyon pontosan megmutatják, hogy egy feszült helyzetben hogyan tud szikraként működni a gyűlöletkeltés.

És akkor ismét utalnék Trianonra is, hiszen nem mellékes az sem, hogy kereken egy évszázad telt el, amióta az erdélyi magyarság kisebbségben él itt…

A trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója román szemmel valóban aggasztónak tűnhet, de ez Budapestről nézve, pláne most, a járvány idején, kissé komikusnak hat. Csakhogy Bukarest számára – és ebben Románia nincs egyedül – „Trianon” bármilyen kontextusban gyanús. Ha elhangzik a neve, mintha bekapcsolna egy csomó vészjelző és megszólalnának a szirénák. Ilyen alkalmakkor én már egy ideje inkább azon szoktam tűnődni, hogy ez mennyire őszinte aggodalom, és mennyire csak szerep, mi több, cinikus játszma?

Hogy a román hatóságok, politikusok, mi több, az értelmiségiek mennyire hisznek a magyar revizionista veszély valóságosságában, mennyire őszinte ez a félelem, és mennyire csak egyfajta „műbalhé”, illetve olyan jelenség, amire mutogathatva lehet igazolni saját antirevizionista tevékenységüket. Ez nyilván vegyes, de érdekelne, hogy milyenek a valós arányok…

Személyes példát is említhetnék: a román média és néhány értelmiségi már 2017-ben riadót fújt az MTA Trianon 100 Kutatócsoportjának működése láttán, azt egy szubverzív, irredenta csoportként, a magyar információs hadviselés eszközeként beállítva. A jobbára ártalmatlan történészekből álló kutatócsoportunk nem nagyon akart belemenni ebbe a játszmába, nem akartunk ügyetlenül magyarázkodni, hogy igazából nem is akarjuk feldarabolni Romániát, sőt még a román centenáriumot sem szeretnénk megzavarni, de a vádakat természetesen visszautasítottuk. Ami érdekes, hogy a hamis információt felkapó román média tulajdonképpen nem is nagyon volt kíváncsi a leginkább érintettek, vagyis a kutatócsoportunk véleményére.

Visszakanyarodva az ellenségképhez: Magyarország – ahogy említettem – már egy ideje hálás célpont ebből a szempontból, az EU „illiberális fenegyereke”, Oroszország kiemelt partnere, amelynek a „brüsszeli szabadságharc” évei után alig maradtak komoly, az ilyen vitákban mozgósítható szövetségesei. Ezeket hangoztatva pedig negatív színben lehet feltüntetni a magyar kormányzat erőteljes nemzetépítését is, amit a Kárpát-medencében folytat, rájátszva az örökös magyar irredentizmus képére. Egy román hazafi számára valószínűleg irritáló lehet, ha azt látja, hogy a magyar állam romániai magyar gazdákat és iskolákat támogat, romániai magyar fejlesztéseket finanszíroz (kórházakat, stadionokat, sportpályákat épít), emlékműveket restauráltat, amiből egyfajta párhuzamos magyar világot lát épülni Romániában.

De erre az lehet a válasz, hogy ezeket a fejlesztéseket a román államnak kellett volna megvalósítania, többek közt a helyi adófizetők és cégek adójából, és elsősorban a román állam felelőssége, hogy ezt elmulasztotta… Az már más kérdés, hogy vajon minden esetben jó helyre mennek-e a budapesti támogatások, valóban olyan beruházásokra költik őket, amikre helyben szükség van.

A Budapesttel folytatott árnyékbokszolásnál azonban sokkal károsabbnak érzem azokat az anomáliákat, amelyek a román elitnek a saját állampolgáraihoz való viszonyulását jellemzik: értem itt a romániai magyar adófizetőkkel szembeni bizalmatlanságot és igényeik ignorálását, de a többségiek átverését is. Vagyis a magyar autonómia merev, reflexszerű elutasítása a tényleges decentralizációt is fékezi, fenntartva a központosított – és ezért elkerülhetetlenül rosszabbul működő – állami struktúrákat. Engem ez arra emlékeztet, amikor a dualizmus alatt a magyar elitek azzal utasították el a választójog kibővítését, hogy az veszélyeztetné a magyar szupremáciát a Magyar Királyság nemzetiségi területein, például Erdélyben vagy a Felvidéken. A decentralizáció és a helyi önkormányzat ellen is sokszor felmerül egy hasonló érv: hogy az hátrányos helyzetbe hozná a Székelyföldön és más magyar többségű területeken kisebbségben élő románokat.

Mióta létezik az „Erdélyt ellopó” magyarságnak, mint a nemzetbiztonságot és az ország integritását veszélyeztető tényezőnek a bevetése politikai stratégiaként? Gondolom, hogy legalább 100 éve, de az is lehet, hogy ennél is messzebbre kell mennünk, ha meg akarjuk keresni ennek a diskurzusnak a gyökereit?

Az Erdélyt „ellopó” vagy legalábbis ellopni akaró magyarok, a román nemzeti narratíva visszatérő elemeként már az impériumváltás óta forgalomba került. Az Erdélybe bevonuló és ott berendezkedő román csapatok és közigazgatás a magyar jellegű vidékeken – a Székelyföldön és a partiumi régión kívül ekkor még a városok nagy része is magyar többségű volt – még jó ideig inkább hódítónak érezhette magát, mintsem felszabadítónak, ahogy az utóbbit az Erdélyről szóló román propaganda sulykolta. Ezt a bizonytalanság-érzetet a magyarországi, burkolt vagy nyílt revizionizmus is folyton megerősítette, hiszen Budapest egyértelművé tette, hogy nem kíván belenyugodni a trianoni békeszerződésbe, és azt csak kényszer hatására fogadta el, még ha a húszas évek végéig ezt a kormányzat nem is képviselhette nyíltan.

Azt is mondhatjuk, hogy ebben az időszakban váltak „a magyarok” kollektív biztonsági tényezővé Romániában – legalább valami, ha már kollektív jogokat nem kaphattak. Egry Gábor plasztikusan mutatja ki, hogyan használták az irredenta fogalmát a román biztonsági szervek, hogyan vált olyan „gumifogalommá”, amelyet szinte bárkire ráhúzhattak a nemzeti szempontból gyanús erdélyi magyar középosztályból.

Viszont ha kissé hátrébb lépünk, akkor azt is láthatjuk, hogy ez nem csak a két világháború közötti román nemzetállam-építéshez kapcsolódik, hanem van egy egyetemesnek tekinthető érvényessége is. A nemzeti kisebbségek eleve egyfajta kockázati vagy legalább bizonytalansági tényezőknek számítanak egy nemzetállamban, hiszen magának a nemzetállamnak a megtestesült cáfolatai, különösen, ha nagyobb számban vagy kompakt csoportokban élnek egy-egy régióban.

A nacionalizmus 19. századi uralkodóvá válása óta egyre inkább így tekintettek a magyar elitek is a magyarországi nemzetiségekre, hogy azok akadályozzák a multietnikus Magyar Királyság magyar nemzetállamként való újjáalakítását. A nemzetiségi emancipatorikus mozgalmak mögött, amelyek elismerést, kollektív jogokat, autonómiát követeltek – ugye milyen ismerős? – Budapesttől, így hajlamosak voltak Szentpétervárról pénzelt pánszláv vagy Bukarestből irányított dákoromán izgatást és irredentizmust látni. Ami persze nem jelenti azt, hogy az nem létezett volna, nagyon is létezett, de gyakran el is túlozták a hatását.

Egyébként ez engem kissé a vallásháborúk korára, a reformációra és ellenreformációra is emlékeztet, amikor hasonló mechanizmusok működtek. Csak akkor nem „a nemzet”, hanem a „hit” nevében próbálták egymást kiszorítani az egyes felekezetek. Erdélyben ugyan a 16. században sikerült kialakítani egyfajta egyensúlyt, de például az ortodox románok felekezete csak „megtűrtnek” számított…

Nagy Románia térképe a 19. századból | Forrás: Magyarok Romániában dokumntumfilm

Románia 1920-ban többnemzetiségű országgá vált – Erdélyen kívül megemlíthetnénk Dobrudzsát is, mint egy markánsan multietnikus régiót, amely Nagy-Románia része lett. Az új országprojekt azonban, a realitásnak mintegy hátat fordítva, egy nemzeti, egységes és oszthatatlan állam megteremtése volt. Hogyan lehet ezt a két dolgot összeegyeztetni? Mármint a valóságot és a vágyálmot?

A nemzetállamiság eszméje általában nehezen egyeztethető össze a nemzeti kisebbségek meglétével, egyenjogúságával és fejlődésével. Vagyis nem csak a mai Romániában vagy Nagy-Romániában, illetve a történelmi Magyarországon, hanem az olyan „klasszikus” esetekben is, mint Franciaország vagy a két világháború között a magát a „csehszlovákok” nemzetállamaként meghatározó Csehszlovák Köztársaságban. Persze ez nem érvényesül mindig ilyen szigorúan vagy durván, hiszen Romániában ma komoly kisebbségi jogok vannak érvényben. A nemzetállami elv viszont magában foglalja a nemzeti kizárólagosság lehetőségét, amivel egy nacionalista rezsim bármikor élhet is. Ha Románia a román nemzet állama, akkor mit keresnek ott a nem románok…?

Ugyanakkor azt sem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy bár vannak pillanatok vagy rövidebb időszakok, amikor nagyon is konkrét és kézzelfogható alakban, például tömegtüntetések vagy jogkorlátozások formájában, mi több, összecsapásokat gerjesztve nyilvánulnak meg a nacionalista érdekkülönbségek, azért alapvetően ez egy diszkurzív jelenség. Vagyis elsősorban a médiában, a parlamentben érvényesül, azaz általában az „elitek” ügye, és nem ez a fő beszédtéma két kolozsvári vagy bukaresti szomszéd között az utcasarkon.

Ami pedig a román nemzetállam építését illeti, az említett Dobrudzsa azért jó példa, mert ebben a régióban, ahogy az Constantin Iordachi tanulmányából is kiderül, jól láthatóan mutatkoztak meg ugyanazok a nemzetállam-építő stratégiák, amelyek segítségével Bukarest integrálta a multietnikus Dobrudzsát. Ugyanabban az időben, amikor a magyar kormányzat hasonló lépéseit kritizálta Erdély vonatkozásában. 1918-1919 után Erdélyt, továbbá Besszarábiát és Bukovinát kezdte el integrálni a román elit Nagy-Romániába, hasonló módszerekkel, egy sor különféle eszközt használva.

Ilyen volt például a határmenti telepesfalvak alapítása, a „kultúrzóna” létrehozása, a székelyföldi „visszarománosítás” erőltetése, az ortodox terjeszkedés, az egységes állami oktatáspolitika, a kisebbségi nyelvhasználat korlátozása, a cenzúra, az önkormányzatiság korlátozása, a szimbolikus politika. Amivel szemben ott volt a budapesti kormányok és az erdélyi magyar elit, az Országos Magyar Párt és más csoportok ténykedése – ők ezt próbálták meg akadályozni vagy legalább fékezni, akkor még a revízió céljával, ahogy arról többek közt Bárdi Nándor is ír. A magyar revizionizmusra pedig a román antirevizionista mozgósítás volt a válasz a harmincas évek közepétől.

Erdély elvesztésének félelme 1940-ben valósággá vált a románok számára. Elmondható-e, hogy a 40 hónapig tartó kis magyar világ újabb kollektív traumákat okozott az erdélyi románságnak?

A második bécsi döntés és Észak-Erdély elvesztése bizonyára megrendítette azt a magabiztosságot és diadalérzetet, amelyet Nagy-Románia létrehozása váltott ki a román elitekben. Hiszen az öröknek hitt és ekképp is deklarált egyesülések közül alig húsz évvel később elveszett Besszarábia és Észak-Bukovina, és Erdély északi feléről is le kellett mondani, Kolozsvárral, Nagyváraddal, Máramarossal…

A nacionalista történettudomány hosszú előkészítő munkájának hála, amely Nagy-Románia születését a román történelem logikus következményeként állította be, az 1918-1919-ben megszerzett területek gyorsan felkerültek a román értelmiség mentális térképére. 1940-es elveszítésük így hasonlóan traumatikus volt, mint a magyaroknak Trianon. Ugyanakkor igazolta az antirevizionista félelmeket is, hiszen kiderült, hogy Magyarország valóban Erdély visszaszerzésére törekedett, a magyar lakosság pedig lelkesen fogadta a magyar honvédeket.

Ám a magyar bevonulást kísérő atrocitások, mint például az ippi és ördögkúti vérengzés, később a diszkrimináció különféle esetei, a templomrombolások csak a román sérelmeket gyarapították, amiket persze már akkor is, de később is igyekezett felhasználni a román propaganda. Mindenesetre megerősíteni látszottak azt az előítéletet, hogy a magyar fennhatóságtól semmi jót nem várhatnak a románok. Ahogy arra Ablonczy Balázs is rámutat, Észak-Erdély 1940–1944 közötti magyar nemzetiesítése a nem magyarok, vagyis a zsidók, románok kiszorításáról is szólt. Ennek a legszélsőségesebb megnyilvánulásai a jogkorlátozások, majd a zsidóság deportálása, a románok esetében pedig a kiutasítások voltak, amivel párhuzamosan persze Dél-Erdély „románosítása” is zajlott

Az ellopott Erdély képe tovább élt a kommunista diktatúra éveiben is. Hirtelen a negyvenes évekbeli „elvtelen magyar egység” jut eszembe, amikor a kommunista elvtársak az osztályharc nevében álltak ellen az erdélyi magyarság önszerveződési törekvéseinek, de ugyanez megfigyelhető a nyolcvanas években is, amikor – bár hivatalosan nem uszítottak az erdélyi magyar közösség ellen – megjelenhettek olyan „történelemkönyvek”, mint Lăncrănjannak a híres „Szózata Erdélyről”.

Az Erdély fölötti román szupremácia 1940-es elbizonytalanodása, és hogy a párizsi béketárgyalásokon a román félnek újra meg kellett védenie a régió egészére irányuló igényeit, ami csak a Szovjetunió határozott támogatásával sikerült, beépült az Erdélyhez való román viszonyulásba és a magyarságképbe is. Erdélyt ugyan visszaszerezte Románia, de a félelem, hogy esetleg megismétlődhet mindez, megmaradt, és még sokáig kísértett, például 1956-ban is felmerült.

A magyar revizionizmus hiába volt már irreális, és egyre inkább képzelt fenyegetéssé vált, a román állambiztonsági szervek mégis kiemelten kezelték, ami a Ceaușescu-rezsim második felében újra felerősödött. És ez a veszélyérzet jelentkezhetett 1989 végén, 1990 elején is, amikor az államhatalom a diktatúra bukásával megrendült, főleg a Székelyföldön, ezt lehetett felhasználni a szatmárnémeti, marosvásárhelyi és Görgény-völgyi románok hergelésére 1990 márciusában. De később is, éveken keresztül ezzel tudta mozgósítani a kolozsvári román szavazókat például Gheorghe Funar, egy olyan városban, amelyben a magyarok aránya folyamatosan csökkent, napjainkra pedig 20 százalék alá esett. És érdekes, hogy ma is felmerülhet, amikor már jelentősen megváltoztak Erdély etnikai viszonyai, ahogy azt például Lucian Boia is többször hangsúlyozta.

Ami Lăncrănjan írását illeti, ez egy amolyan patetikus, lírai-történeti esszé Erdély „románságáról”, az erdélyi románok szenvedéstörténetéről és a magyarok románellenességéről. Szerzője reaktivált egy sor régi magyarellenes sztereotípiát, amelyeket korábban az internacionalizmus jegyében többé-kevésbé héttérbe szorítottak Romániában. Komoly visszhangja volt az esszének Magyarországon is, abban az időszakban, amikor Budapest meglehetősen passzívan viszonyult a határon túli magyar kisebbségek helyzetéhez. Lăncrănjan nem túl színvonalas szövegének megjelentetése már az 1960-as évektől kibontakozó, majd az 1970-es évek második felétől fokozódó román nacionalista mozgósításba illeszkedett, csakúgy, mint az MTA háromkötetes Erdély története elleni reakciók.Észak- és Dél-Erdély  a második világháború alatti határokkal | Forrás: Magyarok Romániában

Földes György szerint a magyar-román konfrontáció ekkoriban elsősorban a történettudomány terepén zajlott, a román vezetést pedig irritálta, hogy Magyarország nem hajlandó elfogadni Erdély történetének román verzióját, és továbbra is megkérdőjelezi a dákoromán kontinuitást és Erdély román jellegét bizonygató téziseket. A román történetírásnak ebben az időszakban már egyértelműen a politikai célokat kellett igazolnia, vagyis a romániai társadalom homogenizálását, ami a magyarok asszimilációját is magában foglalta, és a nemzeti összefogást a Párt és vezetői, vagyis a Ceaușescu-házaspár körül. Továbbá a nyolcvanas években az egyre romló gazdasági helyzetről és a süllyedő életszínvonalról is el kellett terelni a figyelmet. Vincze Gábor alaposan feltárta ezeket a „botrányokká” dagadt magyar–román vitákat. Ezek segítették életben tartani a magyar ellenségképet, amire egyre nagyobb szüksége is volt a nemzeti kommunista Ceaușescu-rezsimnek.

Mondhatjuk-e azt, hogy az a fajta történelemszemlélet, amelyben „Erdélyt ellopták” a honfoglaló magyarok az itt élő dákoknak a leszármazottaitól, akik „jogos tulajdonosai” voltak Erdélynek, gyakorlatilag ma is jelen van a román történetírásban?

Tulajdonképpen igen, és ez a történet egészen a 18. századig nyúlik vissza, a modern nacionalizmusok előtti időszakba. Inochentie Micu-Klein balázsfalvi görögkatolikus püspök még a román görög-katolikus papság egyenjogúsításáért küzdött, és azt kérte, hogy az erdélyi románokat is vegyék be negyediknek a Habsburg irányítás alatt álló tartomány három – akkor még rendi alapon szerveződő – „nemzete” közé. De, ahogy Miskolczy Ambrus fogalmazott, ő „politizálta át elsőként az etnicitást”, és egyszerre érvelt a románok számbeli többségével, valamint azzal, hogy a rómaiak leszármazottaiként tulajdonképpen őshonosok Erdély területén, és nem szabadna őket „megtűrt” jövevényekként kezelni.

Ez lett a modern román nemzettudat alapja, ezt fejlesztették később tovább, többek közt az „erdélyi iskola” tudósai is, majd ez egészült ki a dák származás elméletével, vagyis hogy a románok a római telepesek és/vagy a dák őslakók utódai. A két eredettörténet közötti viták máig tartanak, de a lényeg az, hogy a románok ősei mindkettő szerint már a magyarok előtt Erdélyben voltak, vagyis ott ők vannak otthon, mindenki más csak betolakodó, idegen.

Kinek a hibája a történelmi megbékélés hiánya, a történeti traumák feloldásának az elmulasztása, a történelmi mítoszok táplálása Magyarországon és Romániában egyaránt?

Könnyű lenne ismét is a politikusokra mutogatni, de nagy itt a történészek és más értelmiségiek felelőssége is. A történettudomány Magyarországon és Romániában is gyakran szolgálta ki a politikai érdekeket, rezsimeket és ideológiákat, ami egyetemes jelenség, más és más mértékben és módokon történt az egyes országokban és időszakokban, mint ahogy ma sem ritka.

A nemzeti történettudományok alapvetően a nemzeti, nemzetállami ideológiát hivatottak alátámasztani, ami nem kedvez az „igazság keresésének”, azaz a tudományos munkának. De még a szakmailag korrekt diskurzus is nehéz helyzetben van, mivel nagyon sokan beszélnek ma a történelemről, akár nem kifejezetten tudományos céllal vagy akár csak érdeklődőként, a történészek hangja pedig nem egyszer belevész a hangzavarba. Pedig a szakmai szempontok alapján folytatott tudományos vitákra, párbeszédre, netán együttműködésre nagy szükség lenne, hiszen csak ezek révén lehet meghaladni a történeti traumákat. Vagy legalább megtanulni együtt élni velük, és lebontani azokat a káros mítoszokat, amelyek napjainkban is megnehezítik az együttélést.   

Zahorán Csaba, az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet tudományos munkatársa az ELTE BTK történelem szakán végzett, 2016-ban itt védte meg PhD-disszertációját (a 19. és 20. századi kelet-európai történelem doktori program keretében). 2012–2015 között a Pozsonyi Magyar Intézetben dolgozott, 2016 óta az MTA BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársa (Trianon 100 MTA-Lendület Kutatócsoport), a REGIO folyóirat szerkesztője. Kutatási területei Közép- és Kelet-Európa új- és legújabb kori története, magyar–szomszéd kapcsolatok, Románia története a 20–21. században, Trianon emlékezete.
HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X