Az értelmiségnek kutya kötelessége előre vinni a társadalmat – interjú Péter László szociológussal


-A A+

Kiknek kedvezett az alkotmánymódosításról szóló népszavazás? Demokratikus aktus a bojkott? Mivel maradtunk a referendum után? Mi az értelmiségi szerepe egy ilyen helyzetben? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Péter László szociológussal.

Kinek állt az érdekében a népszavazás megszervezése?

Két csoportnak volt a fő érdeke: az egyik a román ortodox egyház. A rendszerváltás után az látható a bizalmi indexek alakulásában, hogy három intézmény élvezte konstans módon a népesség többségének bizalmát, a katonaság, a román ortodox egyház, majd később a korrupcióellenes ügyészség.

Ez nagy legitimitást és társadalmi szerepet adott az egyházi elöljáróknak helyi és országos szinten, és ne feledjük, hogy 1989 előtt is megkötötték a maguk paktumát a rezsimmel – idősebb olvasók biztosan emlékeznek, hogy a pártkongresszuson rendszeresen jelen volt az egyébként legionárius gyökerekkel is rendelkező Teoctist pátriárka.

Ez a trend részben 2015 őszén változott meg a Colectiv-tragédiát követően, amikor az egyház legmagasabb vezetése rendkívül rosszul reagálta le a történteket, sátánistáknak nevezve az áldozatokat, okolva őket a halálukért. Azóta megfordult a népszerűségi trend és rohamosan kezdett csökkenni a bizalmi index; bár ennek mélyebb társadalmi okai is vannak: a szekularizáció, egy fiatalabb urbánus réteg egyházi élettel szembeni növekvő szkepszise. Mégis úgy gondolom, hogy a poszt-Colectiv kontextusban érdemes nézni a népszavazást: egy hagyományos, tankönyvi PR-akció ez, amelyet az ortodox egyház és a neoprotestáns egyházak által is támogatott „nem konvencionális NGO” (a Koalíció a családért – a szerk.) kezdeményezett.

Aztán, a népszavazás a politikai vezetés érdekét is szolgálta, elsősorban a napirend megváltoztatása tekintetében: jó eszköz volt, hogy a számukra kedvezőtlen témákról – a korrupció kérdéséről, a nem teljesen világos gazdasági mutatókról, az illiberalizmussal való kacérkodásról – eltereljék a figyelmet. Ugyanakkor Liviu Dragnea közvetlen érdeke is volt, hogy egy kvantifikálható sikert mutathasson fel, amellyel legitimálja a hatalmát.

Említette a Koalíció a családért mögött álló neoprotestáns egyházakat, nekik milyen szerepük volt a referendumban?

Kiderült az is, hogy a népszavazáson való részvétel egy harmadik nagy csoport hasznára vált  ők pedig adott neoprotestáns csoportok. Ők meglehetősen – ilyen szempontból mondhatni – példásan mobilizálódtak és felhívták a figyelmet, hogy ebben az országban akár társadalmi tényezőkké válhatnak. Hosszabb távon azonban lehet ellentmondás az ortodox egyház társadalmi ambíciói és a neoprotestáns egyházak között. Ezt a jelenséget egyébként szimbolikusan a Bihar megyei részvétel szimbolizálja.

Láttam kockázatot az ortodox egyház tudatos törekvésében, hogy gyarmatosítják a közéletet és nyilvánosságot, kontrollálják a politikát, és akár azt is, hogy államvallássá való avanzsálásához való sorozat első lépése volt a referendum. Rövid távon viszont presztízsveszteséggel jöttek ki a népszavazásból, nem tudtak mobilizálni.

Mit gondol arról, hogy miért nem sikerült mobilizálni a lakosságot?

Felületesen fogalmazva azt is mondhatnánk, hogy az egyházi propaganda nem hatott annyira, amennyire gondoltuk. A nyilvános térben hangosak voltak, jelen voltak az utcán Koalíció a családért tagjai, viszont ezek szerint nem volt megfelelően átütő a téma, a kérdés megfogalmazása is meglehetősen absztrakt lett. A kérdés elsősorban a homoszexualitásról szólt, de a diskurzus elülső régiójában valójában a család jelent meg.

De inkább a választók közönye, a politikától való elidegenedése szintén számíthatott, és az a szűk réteg is, akik bojkottra hívtak fel. Ez egy mobilisabb, kozmopolitább, Nyugatot járt réteget érintett meg, de a kis százalékos is számítanak akkor, amikor a küszöb környékén vannak az opciók. További kutatások biztosan választ adnak ezekre a kérdésekre.

Mennyire számíthatott az, hogy a hagyományosnak nevezett családmodell valójában nincs többségben a román társadalomban?

Románia ilyen szempontból érdekes: az emberek többsége vallásosnak tartja magát, és a régió többi államához képest az egyház közügyekben való szerepe valóban magas. De a másik oldalon sajátos a helyzet, mert rengeteg embernek külföldön élnek rokonai, családtagok akár. Demográfiailag tény, hogy csupán húsz százalék él olyan családban, amelyet a népszavazás promoválni akart.

Mi, társadalomkutatók azt szoktuk mondani, hogy az emberek „kis tudósokként” működnek, és mivel nem ebben a családmodellben él a többségük, s ha már kis részük is reflektált erre, az számított néhány százalékot.

Fontos a beszélők legitimitása is, amelyről már esett szó: ha megnézzük a szószólókat, akkor a kormánypárt elnöke nem bejegyzett élettársi viszonyban él egy nála 27 évvel fiatalabb hölggyel, amivel nincs probléma, csakhogy ez a tipikus „bort iszik és vizet prédikál” esete. A volt miniszterelnök, Tăriceanu pedig az ötödik feleségét fogyasztja – mennyire hitelesek tehát ők, akik a normát, amelyet promoválnak, nem tartják be?

Vita zajlott több kérdésről is az elmúlt hetekben, például arról, hogy a bojkott antidemokratikus vagy sem. Mit gondol erről?

Amikor ezt az érvelést hallottam, José Saramago Megvilágosodás című regénye jutott eszembe, amelyben egy vidéki város lakosai fehér cédulát dobnak az urnákba, és ezért többször megismétli a központi hatalom a választást. A lakók azonban kitartanak, ezért egyfajta háború robban ki a vidék és főváros között. A tanulság a helyzet abszurditása.

A bojkott mint kollektív viselkedés valaminek a megtagadása: ha megnézzük a hatvanas évek fekete polgári jogi mozgalmait az Egyesült Államokban, akkor a (gazdasági) bojkott meglehetősen gyakran alkalmazott és legitimnek tekintett politikai cselekvésforma és eszköz volt.

Ha tágabbra vesszük a prizmát, akkor az látszik, hogy a demokratikus társadalmak a jogra épülnek, amelyből három fajta van: a tiltó jog (ez a diktatúrákra, totális rendszerekben majdnem kizárólagosérvényes), a megengedő norma, és az előírások. Ezek közül a megengedő normák dominálnak a demokráciában, azaz minden szabad, ami nem tiltott. A bojkott egy demokratikus társadalomban, ahol a választás jog és nem kötelező előírás, legitim opció. Ez nem kérdés, különösen akkor, amikor nem kizárólag egyéni logikák halmaza, hanem egy tudatosan szerveződő mozgalom eredménye, amely szerinte az érdekeit sértő valami akar megakadályozni.

Ezzel az eszközzel most a választók egy része élt, de ne feledjük, hogy a politikum használta korábban: 2012-ben, amikor Băsescu elnököt felfüggesztette a parlament és népszavazást írtak ki.

Mit tanulhattunk meg egymásról ezekben a hetekben - másképp kérdezve: mivel maradtunk? Milyen sérelmek, társadalmi szakadékok maradnak meg?

Nem lesz konszenzus a népszavazás eredményének értelmezéséről sem: aki a 91 százalék IGEN választ nézi, az egy beteljesítetlen nagy sikerről beszél, aki a 21 százalékos részvételt, az bukásról. Ez nem is baj: a jelenlegi társadalmak sokszínűek, eltérő érdekekkel és célokból álló nagy csoportokból állnak.

A törésvonalak tehát korábban is léteztek, és sok ilyen van az utóbbi időszak homogenizálódása ellenére is. De megmutatkozott neoprotestáns egyházak jelenléte, ami a pluralitás jele. A sokszínűség tehát jelen van, de egyre erősebb ezt a sokszínűséget, akár szexuális másságot is elfogadó réteg.

Fontos volt, hogy tematizálódott egy kérdés, amely során kiderült, hogy amit eufemisztikusan tradicionális családnak neveznek, a sajátos empirikus valóság és országhatárt túllépő logikában nem annyira releváns. Azt kifejezetten problémásnak tekintem ugyanakkor, hogy a gyűlölködés is megjelent, de közös problémák megoldása sokszor ilyen típusú megnyilvánulásokon keresztül is vezet.

Mi a sajtó, az értelmiségiek szerepe egy ilyen társadalmi vitában?

Az értelmiség, a média szerepe az, hogy rámutasson arra, mi a helyes, szocializáljon. Nem osztom azt, hogy az értelmiséget ne illetné több felelősség, mint másokat: kutyakötelesség a helyzetből adódóan is, hogy előre vigyék a társadalmat. Erdélyben van egy szó erre, ami a kisebbségi helyzetben alakult ki, ósdinak számít, de én hiszek benne, és ez a népszolgálat.

Nem elég az, hogy a nép által mondottakat visszaszajkózzuk, hanem fel kell világosítani őket, tanítani kell, informálni arról, hogy mi helyes és mi helytelen, és mi nekünk, kisebbségnek az érdekünk ebben az országban. Nekünk az a jobb, ha más kisebbségek is jól érzik magunkat – a szakirodalom igazolja azt, hogy ez elemi érdekünk. Mindannyian kisebbségek vagyunk, legyen szó étkezésről, betegségről, származásról, jövedelemről és így tovább. A demokrácia nem a többség uralmát jelenti, hanem azt, hogy a kisebbség érdekeit is figyelembe kell venni.

Hadd játsszam az ördög ügyvédjét: ez a megállapítás arrogánsnak hangozhat sokak számára.

Történelmi példával élnék: visszanézve a Kiáltó szóra, a Nem lehetre, Kós Károlyra, Makkai Sándorra, tudósokra, püspökökre, akik az erdélyi kisebbségi helyzetből kerültek kiutat keresni, arrogánsak voltak, vagy pedig a népet próbálták a maguk eszközeivel, tudásukkal, tapasztalatukkal szolgálni?

Miért gondolja úgy az értelmiség, a politikum ma, hogy nincs társadalmi felelősség és azt nem kell felvállalnia? Én úgy gondolom, hogy feladatuk terjeszteni a tudást, hozzáférést adni azokhoz az eszközökhöz, amelyek minél több ember számára befolyásolhatóvá teszik a politikai folyamatokat. Ez kötelességük újságíróknak, politikusoknak, médiaszemélyiségeknek, sztársportolóknak, tanároknak, tanítóknak, papoknak, civileknek, lényegében minden felelős állampolgárnak.

HIRDETÉS







EZT OLVASTA MÁR?

X