Víg Emese: A jóérzés nevében…


Víg Emese: A jóérzés nevében…


Array ( [0] => [foto] => )
-A A+
Itthon a magát tájékozottnak tartó újságíró is olyan kérdésfelvetéssel dolgozik, amely kimeríti az áldozathibáztatásnak az összes pszichológiai kézikönyvben leírt jelenségét

" />

Ez az írás reakció Bíró Béla „publicisztikájára”, amelyben a szerző a MeToo kampány kapcsán főként azon morfondírozik, hogy „hogyan lehet véres erőszak nélkül megerőszakolni valakit”, meg hogy valószínűleg „ezeknek a nőknek, akik hagyták magukat, több hasznuk származott belőle, mint káruk”. Hányinger. Ez volt az első, zsigeri reakcióm olvasás közben, és kommentben csak annyit kérdeztem, hogy „Mi ez?”, mire Bíró Béla frappánsan válaszolt, hogy „vélemény”. És kifejtette, hogy a véleményhez mindenkinek joga van. Valóban. De a véleményünket a nyilvánossági koordináták függvényében fejtjük ki. Másként szólal meg a véleményformálás felelősségét felmérő újságíró a mainstream médiában, legyen az jobb- vagy baloldali, másként a blogján, másként a közösségi oldalakon, és másként sörözés közben. Ezt az írást olvasva az volt az érzésem, hogy a szerző eltévedt, nem tudja, hogy most éppen a maszol véleményrovatába írja a szöveget.

Miközben világszerte a mainstream média jelentős része, mind jobb-, mind baloldalon magáévá tette azokat a pszichológiai, társadalmi fogalmakat, amelyek által érthetővé válik a MeToo kampány, itthon azzal kell szembesülnünk, hogy a magát tájékozottnak tartó újságíró is olyan kérdésfelvetéssel dolgozik, amely kimeríti az áldozathibáztatásnak az összes pszichológiai kézikönyvben leírt jelenségét: Miért ment oda? Miért szállt be? Miért nem jött el? Miért vett fel ezt vagy azt? Hogy nem tudhatta előre? Miért nem kiabált? Miért nem hívta a rendőrséget? Biztos ő provokált… Nem is volt erőszak… Hagyta magát… Azt hinnénk, hogy az ilyen kérdéseknek, amelyek valóban az ítélkező megközelítésmód gondolatsorához tartoznak, nincs helye egy olyan szövegben, amelynek szerzője épp azt vállalta fel, hogy árnyaltan mutatja be olvasóinak azokat a közéleti történéseket, amelyek esetében éppen a probléma összetettsége miatt szükség van a higgadt, elemző, körültekintő hozzáállásra. Ehelyett mit kap az olvasó? „Nincs az a gyönge nő”, aki ne lenne képes a férfit legérzékenyebb pontján megrúgni. Vagy karmolni, harapni, vergelődni…” –  írja kedélyesen Bíró Béla.

Vajon olvasott-e a kedves szerző arról, hogy az áldozat felelősségét firtató megjegyzések, kérdések, ítélkezések évtizedekig elkísérik a túlélőt, eltántorítják őt a segítségkéréstől, kétségeket és szégyent ébresztenek benne, összességében a traumával egyébként is együtt járó bizalmatlanságot és elszigetelődést erősítik. Az ehhez hasonló szövegek miatt nem jelentik a rendőrségen az erőszakot, az ilyen megnyilvánulások miatt próbálják meg maguk az áldozatok is a hallgatás és titkolózás útját járni. Az egyébként is működő önhibáztatást erősíti az, ha a társadalom, "a jóérzésű emberek" is azt tolják a nők arcába: ti tehettek róla.

Hogyan lehet újságíróként, véleményformálóként egybemosni a nemi erőszakot a gáláns és rámenő udvarlással, a molesztálást, a zaklatást a szemtelenséggel, a bulikon történő nyomulással, a szőke nős viccekkel vagy egyéb bunkóságokkal („a nő térdére tévedt tenyér vagy a kollégák otromba közeledése”)? Merthogy Bíró Béla „játékról” ír, amibe maguk a nők is belementek. „Csaknem önként” (sic!). Azon túl, hogy mennyire perverz ez a megfogalmazás, alkalmat szolgáltat arra, hogy Bíró Béla egy logikai bukfenccel relativizálja az erőszakot. Ugyanis, ha a tahóság és az erőszak közé egyenlőségjelet teszünk, és a tahóság = erőszak, akkor az erőszak is= bunkóság. Vagyis az erőszak csupán bunkóság – és nem bűn. Legalábbis ezt sugallja nekünk Bíró Béla.

Ez az újságírói magatartás pedig azért kártékony, mert azt sugallja az elmúlt hónapokban kulturális sokkot szenvedett olvasónak, aki a MeToo kampány kapcsán talán életében először kezdi megkérdőjelezni azokat a sémákat, amelyekbe belenevelték, és beleszorította a társadalom, hogy nem kell ezen sokat gondolkodni, minden úgy van jól, ahogyan megszoktuk, ahogyan tanították, ahogyan belénk sulykolták (Úr ír, apa olvas, anya főz …):  –  Nem kell ezzel foglalkoznod  –  simogatja meg az újságíró a homlokát ráncoló olvasó fejebúbját –, mert ez a kampány, ez az érvelés támadás ellened, a gondolataid, az idáig általad tisztelt személyek ellen, ehelyett össze kell zárnunk a "jóérzés" nevében. Mert nincs olyan, ha valaki szabadulni akar az erőszaktól, zaklatástól, molesztálástól, kihasználástól, ne tudná megtenni. Megnyugodhatunk tehát, mert Bíró Béla azt mondja, hogy velünk nem történhet meg semmiféle szörnyűség, elég az, ha nem akarjuk. Ha „vergelődünk”.

Az igazság az, hogy soha nem irányult ekkora figyelem ezekre az ügyekre. És jól van ez így. És remélem!, hogy megváltozik a viszonyulásunk az ilyen jellegű, a patriarchális társadalom által eddig elbagatellizált, szőnyeg alá söpört jelenségekhez, mint a hatalmi pozícióban lévő férfiak által elkövetett erőszak. Ami megmarad a kampány után, az nagyon erős hatással lesz a társadalmunkra a következő évtizedekben.

De ennek érdekében meg kell vívni a küzdelmet: el kell kezdeni gondolkodni, ki kell söpörni az eddig jól bevált és értékítéletként használt előítéleteinket. Azokat a sablonokat, amelyek eligazítottak eddig ilyen „kényes ügyekben”, és amelyek segítségével megúsztuk az önvizsgálatot, beidegződéseink lebontását. Mert ahol erőszak van, ott erőszak van. És nem tapizás, bunkóság, próbálkozás, férfias kakaskodás, stb. Ne bagatellizáljunk. Főként véleményformáló újságírókként ne tegyük ezt.

P.S. It is my fault? (Az én hibám?) címmel rendeztek kiállítást Brüsszelben nemi erőszak áldozatának esett emberek ruháiból. Tanulságos volna Bíró Béla számára végignézni a fotókat.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik