Kustán Magyari Attila: Valóban támadják a gyíkemberek Alex Jonest?


Kustán Magyari Attila: Valóban támadják a gyíkemberek Alex Jonest?


Array ( [0] => KustanMagyariAttila.png [foto] => KustanMagyariAttila.png )
-A A+

Öreg harcos esett el nemrég a közvélemény csataterén: Alex Jones, az összeesküvés-elméletek koronázatlan királya, a paranoia, rágalmazás és gyanús termékek forgalmazásának nagy mestere. Miután ugyanis megelégelte a gyűlöletbeszédet több közösségi oldal is, egyszerűen letiltották onnan Jonest, nemrég a Twitter is csatlakozott ehhez.

Ilyen esetekben valóban összezár a tábor. Ím, a mainstream sajtó és a szilícium-völgyi tech elit valóban üldözi őket, igaza volt a prófétának. A mainstream sajtó persze nemcsak liberális lapokból áll, hanem konzervatív, baloldali és más irányultságú sajtótermékekből, a Szilícium-völgy meg bőven rejteget szélsőjobboldali figurákat, akik saját platformokat építenek.

Visszatérve a döntésre: éppen a tábor összezárása miatt volt kétes lépés. Már korábban is tudtuk, hogy a paranoiára könnyű ráerősíteni: amikor Cass Sunstein például azt javasolta egy tanulmányban, hogy be kell szivárogni konteós közösségekbe és ott lebontani a hipotéziseket, csak azt erősítette meg, hogy egy összeesküvés körvonalazódik a „valóság” tudói ellen.

Centrumok és perifériák, kint és bent

Hogyha kontextusában vizsgáljuk a jelenséget, akkor a bourdieui mezőelmélet lehet segítségünkre. Ennek értelmében ugyanis a különböző, például szakmai csoportosulások mezőként is értelmezhetők, amelynek centruma és perifériája is van. A tudományos mezőben például folyamatos küzdelem van a hivatalos tudományos álláspontok és szereplők, illetve az „alternatívák” között, legyen szó például az evolucionizmus–kreacionizmus „vitáról”, vagy magyar közegben a finnugor nyelvrokonság és az azt támadó álláspontok közöttiről.

A sajtóban sincs ez másként: a mainstream lapokat, amelyek a mező centrumában találhatók, jól beágyazottak, olvasottak, „nevük van” stb., folyamatosan megkérdőjelezik a periférián lévők – és fordítva. Persze nem minden sajtótermék problémás, amelyik a periférián van, és nem minden szerkesztőség makulátlan, amelyik a centrumban – erről már 1988-ban írt egy remek, bizonyítékokkal tűzdelt könyvet Noam Chomsky és Edward Herman, de hogy közelebbi példát hozzunk: nemrég a Jacobin mutatta be, hogyan torzít információkat a Washington Post Bernie Sanders politikai célkitűzéseiről.

A periférián lévők között tehát nem mindenki megbízhatatlan, vagy legalábbis érdemes disztingváltan tekinteni rájuk. Alex Jones esete persze más: ő maga hajmeresztő konteókat tálal, és olyan szintre pörgeti az összeesküvés-elméleteket, a paranoiát és gyűlöletet, amely már nem egészséges. Morbid pillanatokért ide érdemes klikkelni.

Kiben bízzunk?

Senkiben. Jones hiteles karakternek számít sok olyan ember szemében, akik csalódtak a mainstream sajtóban és politikában – és joggal. Számukra a Jones által is felkarolt Donald Trump hiteles személy, az „alternatív” sajtóorgánumok hiteles termékek és így tovább.

Táborokra szakadt társadalmak alakulnak ki, amelyekben mindegyik fél azt gondolja, hogy a másik megvezetett vagy lefizetett. Ez a megosztottság pedig kedvez a mező minden szereplőjének, hiszen míg Jones a periférián van (és marad is remélhetőleg), addig éppen ezzel a narratívával komoly támogatói kört tud kiépíteni. A centrumban levők pedig ujjal mutogathatnak bárkire, aki nem „közülük való” – miközben őket éppúgy sajátos érdekek vezérlik, mint bárki mást.

Kulcsszó: munkamegosztás

A különbség centrum és periféria között talán nem elsősorban a megbízhatóságban rejlik. A modernizáció során kialakult munkamegosztás lehet a kulcs ahhoz, hogy megértsük a különbséget. Sajtómunkásnak lenni ugyanis nem igazán lehet hobbiként, fizetés és eszközök nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy ingyen, szabadidőben, bloggerként akár nem lehet jó újságírónak lenni, de társadalmi és anyagi tőkével ellátva sokkal könnyebben és hatékonyabban végezhetjük a munkánkat.

Az internet részben elhozta a demokratizációt (sok szempontból meg újratermelte a korábbi egyenlőtlenségeket), viszont ez a fajta demokratizálódás – amely során bárki készíthet saját platformot és írhat – veszélyekkel is jár.

Egyrészt, mert a digitális változásokat nem ismerő rétegek számára egy hivatásos újságíró alapos cikke és egy adott esetben rosszakaratú vagy tájékozatlan portál dezinformációja hasonlóan hitelesnek számíthat – sőt utóbbi malmára hajtja a vizet az, amikor a politika ráerősít a dezinformációkra, az újonnan kialakuló narratívákra (ld. menekültellenesség, itthon magyarellenesség stb.). Jó példa erre az a januári cikk, amely székelyföldi „migránsárradatról” írt, és amely népszerűbb volt, mint az azt cáfoló írás. A hangzatos hazugságokkal szemben nehéz felvenni a kesztyűt, hiszen bombasztikus híreket közölnek, érzelmekre hatnak és megosztóak.

Másrészt minden szakmának megvannak a maga tudáskészlete, amelyet nem lehet megspórolni. Így van ez az újságírással is, ahogyan a gendertudományra és úgy általában más területekre is érvényes. Az újságírás is persze olyan, mint a foci és politika: látszólag mindenki ért hozzá, miközben gyakran az újságírók sem. Imitálni lehet focit is, politikát és újságírást is – a kérdés az, hogy mi ennek az eredménye.

Jones márpedig imitálja az újságírást. Mostmár csak az a kérdés, hogy ezt a problémát magánvállalatoknak kell-e menedzselniük, vagy a társadalomnak, amelyik nem teljesedhet ki akkor, ha mindig a feje fölött döntenek.



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik