Rostás-Péter István: Brüsszenet

Alkotmánytiszteletből tízesre vizsgázó diákként nyilatkozott az államfő az  Északatlanti Szerződés Szervezete szerdai ülésére igyekeztében, amikor a NATO központ bejáratánál megállt a sajtónak fenntartott zónában röpke percre. A korrupció elleni harc folytatódik, ha kell még dacosabban, merthogy ezt is beígérte Klaus Iohannis, beáll a csatarendbe ő maga is még inkább, mint eleddig. Kövesiről dícsérőleg szólott az elnök, meg az egész csapatról, szóval akik eddig rettegtek, hogy a korruptak, mint valami siserehad ellepik az országot, és őszire lelegelik a rekordtermésnek aligha nevezhető hozamot is, nos, az aggodalmaskodók felszusszanhattak.

Iohannis kármentése sajátosan klauszos ritmusban zajlik: lépés- illetve ritmushátrányból igyekszik visszabirkózni magát, miután masszívan elszalasztotta, hogy ő maga jelentse be a DNA első emberének menesztését, s határozott hangnembe csomagolja a kényelmetlen helyzetet, melybe az Alkotmánybíróság döntése kényszerítette. Biztosan van a Cotroceni palotában a számtalan tanácsos és titkos súgnok között elég kommunikációs szakember, de minden bizonnyal nem tudtak felülkerekedni a taktikai szaktanácsadókon, s így válhatott  a mémgyáraknak újabb nyersanyaga a szülési szabadságát öt percre megszakító szóvivő jelenete, mely amúgy  keretbe foglalható és egyetemen is oktatható jelenet.

Iohannisról egyébként nem árt tudni, hogy különösebben nem viselte meg a döntés; kibekkelte a harminc napot. Lehet, hogy csak árnyalatokkal enyhített volna a sztorin, ha például floridai pihenése közben áll képernyő elé és az augusztusi hőben, a pálmafák – lásd a fikuszos élceket – hallgatagon üde  hátterével spékelve üzen haza a popornak, és mondja ugyanazt, amit kegyesen szóvivőjére bízott, amire szokták mondani, hogy illő várakoztatási periódus, mert ugyebár minden intézmény csücsülhet ennyit egy válaszadási szándékon. De az elnök nem ezért kevésbé gondterhelt, mint azt sejtenénk. Erre pályája egy korábbi szakaszából rímel a történet: miszerint a szakember, akinek első szebeni polgármesterségét nagyrészt köszönheti, egyszer csak behivatott az irodába, ahol közöltetett vele – no, nem szóvivő által, hanem direktbe személyesen–, hogy már nem tartanak igényt rá. Előtte semmilyen látható konfliktus, markáns nézeteltérés nem terhelte kapcsolatukat. A mórokkal tehát tud bánni az államfő, a legcsekélyebb morális aggály nélkül.

Szintén a demidszminimalizálást szolgálta a brüsszeli repülőjegy megváltása előtti levél, melyet Valer Dorneanunak címzett a Cotorceni-palota jelenlegi lakója: az államfő ebben arra kérte a talárosok elnökét, hogy várják meg a normakontrollt, míg a Velencei Bizottság is kigyöngyözi a maga véleményét a hazai igazságszolgáltatást megreformáló/ellehetetlenítő/helyére zökkentő… (tessék élni a választás lehetőségével) törvénymódosításokról. Hogy a szeptember 25-ös dedlájn mennyire koncesszió vagy mindössze gesztus, majd elválik. A külföldi – és nem csak uniós – aggodalmakkal a tarsolyában Iohannis megint hátszelet próbál kreálni, s biztosan a brüsszeli büfében, ha rákérdeznek privátim, lesz gondja, hogy a témát két olajbogyó között megfelelően tálalja valamely hazánk iránt  protokollárisan érdeklődő kollégájának. Alapos kétkedéssel tekintek viszont arra, hogy a csipkeverők és a csokicsodák (újabban meg focilegendák) városában elhintett infók többet érnek, mint a pillanatnyi tűzoltás általában: a zsarátnok ott pislákol sunyin és lobbánásra készen az üszkös-füstölgő romok között.

Kimaradt?