Rostás-Péter István: Iskola (tutira) másként

Már évek óta hogy feldúlja e remekbe szabott ötlet a rendesch tanmenetet; sőt, idővel szintet léptünk: újabban minden oskola maga döntheti el, hogy mikor öltözik neonlilába, és emeli négyzetre a nagyszünetet, egyszóval, mikorra érzi úgy, hogy ideje másként is megmutatni magát nebulónak, oktatónak szülőnek egyaránt.

A gyerekek persze élvezik, mert ha a pedagógus is fantáziát lát benne, ez a hét valóban másmilyen lesz, mint a többi: a suli kitágul vagy épp zsugorodik, de mindenképp mozgásban van, és távolról sem pusztán attól vagányabb ez az időszak, mert nincs felmérő, jegyre felelés, meg házi feladat.

Utóbbiról nyilván elfeledkezni látszanak a nagyok is: hiszen senkit sem kötelezhetünk arra, hogy észben tartsa az éppen annak idején aktuális szaktárca vezető rendeletét, mely szerint 2016. november 28-tól az előkészítősöknek megtiltotta az otthon elvégzendő feladatok kiróvását, az általános iskolásoknak két órát, a középiskolásoknak valamivel többet kellene e tevékenységre szánniuk – mondta a miniszter. Meg mondta-ígérte a Szövetség is a két évvel ezelőtti választási kampányban: kisfilmben, rádiószpotban és választási röplapon turbósított téma volt, hogy az archaizmusok szótárába toloncolják azt a szót, hogy „házi”.

Nem szeretném a(z egyébként a Maszol.ro-n nem kevesebb mint 57, jobbára pozitív reakciót produkáló) rendelet perverz és demagóg jellegét kivesézni, mert evidenciákat újraragozni fárasztó, de belegondolom magam az oktató helyébe, aki csak kapkodja a fejét az ütközőzónában, ahol a karcsúsítást követelő miniszteri rendelet és a továbbra is változatlanul vaskos tanterv elvárásai feszülnek egymásnak, mintegy antagónikus görcsösséggel. Azóta – mint már megszokhattuk –  legalább két minisztert darált le a rendszer, de a tárca tulajdonosai továbbra sem tudták felmérni, hogy logikusan, a tananyag csökkentésével kellene elkezdeni a nebulói közteherviselés enyhítését. Az RMDSZ oktatáspolitikai szakemberével tavasszal egy rádióműsorban arról beszélgettünk, mi lett a 16-os ígéretek sorsa. Megdöbbentő, anekdotába illő történettel illusztrálta a hazai állapotokat: történt, hogy a minisztériumban felvetették a klasszikus 18 órás tanári „norma” csökkentésének gondolatát; előbb 16-ra, majd 14-re, hogy a rendszer ne zökkenjen egyből oly nagyot. Az éppen soros miniszter meg államtitkárai lefagytak a javaslatra. Hogyan adjon az oktatóknak ugyanakkora fizetést, mihelyt csökken a heti óraszám – érkezett az értetlenkedő válasz. Hogy a pedagógus esetleg a két órát saját szakmai fejlesztésére, a dolgozatok alaposabb javítására, az óra körültekintőbb előkészítésére, vagy – horribile dictu – szellemi/fizikai feltöltődésre használná, nos ez már szóba se jött.

Ettől függetlenül az „élet iskolája” rendre kiosztja a minősítéseket az alma materek rendszerének; negyedszázad elegendő idő arra, hogy kiderüljön, mely intézmény (oktatási forma) áll bukásra, melyik vitte át a lécet, és hol értették meg a többpólusúvá vált, piaci elemeket is beemelő, demográfiai adottságokkal számoló ágazat mérvadó trendjeit. Közben meg az aggasztó PISA-felméréseknek fittyet hányva egyre csak izmosodott a reformszkepticizmus, a közpolitikák szintjén pedig az államfő által meghirdetett Képzett Románia programból még csak egy puskázásra való skiccet sem láttunk, a nagy garral beígért 6 százalékos GDP-részesedés újfent késik, az ortodox egyház képviselői pedig virgonc rohamokat indítanak az iskolai szexuális felvilágosítás ellen, és a miniszter, ez a legújabbik, önkényes (de minimum vitatható) szempontok szerint adományozza az egyetemi beiskolázási keretszámokat.

Enyhet adó (magányos) hír ebben a lehangoló körképben, hogy az elbaltázott, inkoherens módon centralizáló tankönyvtörvényt épp a napokban sikerült néhány flastrommal valamivel használhatóbb keretté árnyalni. S hogy mégse sodorjon el a hurrába mártott optimizmus, íme a legfrissebb, szinte még ropogós tanügyminiszteri testcsel: a szaktárca május elején döntött az első öt iskolai év kerettantervének módosításáról: 13 fős bizottságot nevezett ki a javaslatok előkészítésére, a grémiumban mindössze két gyakorló pedagógusnak szorítottak helyet. Az izgalom viszont most fokozódik plenárissá; miközben ez a testület működik és – hasznosságát bizonyítandó – valószínűleg változtat az eddigi kerettanterveken, ugyanaz a tanügyminisztérium javában fogadja a még érvényben levő tantervek szerint megszerkesztett tankönyvek kéziratait. Ezeket pedig nem a Központi Tankönyvkiadó nyomdájában fogják kinyomtatni, mert ilyen nincs még, dacára annak, hogy létezik a kiadó létrejöttét statuáló törvény, amely viszont az Alkotmánybíróság április 19-én kiadott közleménye szerint kifogásolható, és ezért egyelőre csak kiadóalapítási szándékról beszélhetünk.

Arról pedig, hogy mikor lesz közbeszéd (sőt vita) tárgya az oktatási model(lek) kérdése, hogy miért lenne jó a finnektől, dél-koreaiaktól, újabban az észtektől tanulni – de legalább tájékozódni – a tanulás hatékony módozatairól, végképp csak folytonos jövő időben álmodhatunk. Ha egyáltalán kedvez a képzeletnek, hogy a máskéntes hangulatot követően újból visszatért a rend a tanodákba, régi súlyával kérkedik az iskolatáska, és megint nem tudja kipihenni a hétvégen okulásban elszenvedett fáradalmait a nebuló-oktató-szülő hármasfogat.

Kimaradt?