Bíró Béla: Ellenzék kerestetik

Több írásomban is hangot adtam annak a meggyőződésemnek, hogy a parlamenti demokrácia ideális formája az úgynevezett váltógazdálkodás. Már két egymást követő választási ciklus megnyerése is a politikai rendszer kezdődő anomáliájáról tanúskodik. Arról ugyanis, hogy az ellenzék kezdte elveszíteni vagy máris elveszítette kapcsolatát a valósággal, s ezért a választótestület a korábban kormányzó pártalakulatot kénytelen visszahívni a hatalomba.

Teszi ezt annak ellenére is, hogy nincs az a párt, melynek tagjai négyéves kormányzásuk alatt ne követnének el hibákat vagy – épp az általuk vallott ideológiához való következetes ragaszkodás miatt – ne esnének elkerülhetetlen túlzásokba.

A váltógazdálkodás funkciója éppen az, hogy a korábbi ellenzék – a szemben álló fél ideológiáját nem tagadó, hanem kiegészítő ideológiai megfontolásokból – a szóban forgó túlzásokat kiigazítja.

Ha a választási vereség az ellenzéket nem képes kijózanítani, és a valósággal, azaz a tényekkel való szembenézésre kényszeríteni, a helyzet még súlyosabbá válik, hiszen az uralkodó pártalakulat túlzásai is halmozódhatnak. Sőt, épp maga az az ellenzék kényszerítheti nem ellenségét, hanem – egyik legszebb magyar szavunkkal – ellenfelét mind erőteljesebb túlzásokba. Ha az ellenzék ebben az áldatlan tevékenységében még masszív külföldi támogatásra is talál, a helyzet még bonyolultabbá, szélső esetben tragikussá válhat.

Magyarországon mintha éppen ez látszana történülni. A FIDESZ-KDNP-t a szó szoros értelmében az ellenzék hajszolta bele olyan intézkedések meghozatalába, melyeket – ha hatalmon van – a választóközönség tőle is megkövetelt volna.

Csakhogy a magyarországi ellenzék nem a választóközönség elvárásait, hanem a – kényelmesebbnek tűnő – hatalomra jutás reményében a nyugati politikai körök (hogy nevén nevezzem, az európai választótól nem kevésbé eltávolodott brüsszeli bürokrácia) ukázait igyekezett követni. Pedig kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a magyarországi választást nem Brüsszelben, hanem Magyarországon lehet és kell megnyerni.

A fő ok az az Orbán-fóbia volt, mely a balliberális ellenzéket már az első Orbán-kormány ideje óta lenyűgözte. Minden törekvésük Orbán-hatalmának megtörésére, és nem a magyar társadalom valódi gondjainak megoldására irányult. Az kétségtelen, hogy Orbán számos vonatkozásban túlzásokba esett, de ez, mint fentebb már utaltam rá, a több cikluson át tartó hatalomgyakorlás elkerülhetetlen velejárója. Ahogyan a korrupció is. Nem vonom kétségbe, hogy a korrupció bizonyos formái fokozatosan a FIDESZ-KDNP-be is befészkelték magukat. Azok a példák azonban, melyeket az ellenzék felvonultatott, sajnos nem voltak meggyőzőek. Messziről érzett rajtuk az izzadságszag. A mindenáron való vádaskodás ingere.

Így aztán – mondjam azt, sajnos? – a FIDESZ-KDNP választási győzelme elkerülhetetlen volt. Egy igazi ellenzék hiányában. Voltaképp.

Normális demokráciákban csak olyan ellenzéknek van esélye a hatalomváltásra, mely a kormányzás folyamatában együttműködik a hatalom birtokosaival. Melyről a választó látja, hogy nem annyira a kormánypárt megbuktatása, mint az általa elért eredmények hatékonyabb folytatása, a szükséges korrekciók megtétele a célja.

Ilyen ellenzék Magyarországon nem volt. Minden ellenzéki alakulat csupán a saját (sokszor kicsinyes) céljait követte. Így aztán valóságos összefogás sem jöhetett létre. Az ellenzéki beállítottságú választónak – a siker reményében – egyszerűen nem volt akire rácsatlakozhasson.

Nem férhet hozzá kétség, az Orbán-kormány továbbra is végzi majd feladatát. Remélhetőleg némileg visszafogottabban.

A legnagyobb feladat azonban az ellenzékre hárul. Nyolc év folyamatos, a kormány legracionálisabb intézkedéseit is görcsösen elutasító frondőrködésén túllépve neki is részt kell vállalnia empatikus kritikával, javaslatokkal, egyetértéssel a kormányzat intézkedéseinek meghozatalában és valóra váltásában.

Csak egy ilyen, a szembenállás és az azonosulás dialektikája által vezérelt folyamatban születhet meg az FIDESZ-KDNP-vel egyenértékű, azt valóban nem le-, hanem felváltani képes intelligens és összeforrott ellenzék. Ennek az ellenzéknek a megszületése a FIDESZ-nek is jól megfontolt érdeke lenne, s rajta is (vagy főképp rajta) múlik, hogy sikerülhet-e. Azon a kompromisszumkészségen, melyben országszerte akutt hiány van… Sajnos mindkét oldalon.

A mai ellenzéknek volt ugyan pártalakulata, mely képes volt gratulálni a FIDESZ-győzelemhez. De az a gratuláció is kissé Ady Endrére emlékeztetett. Úgy hangzott, mint valamiféle Üdvözlet a győzőnek (csak emlékeztetőül: „ne tiporjatok rajta nagyon”). Ezt a félelmekre és gyűlölködésre alapozott mentalitást kellene meghaladni.

Mert erős, a szó pozitív értelmében „félelmetes” ellenzék nélkül hosszabb távon egyetlen ország sem lehet meg. Ennek az ellenzéknek a hiánya előbb-utóbb magát a hatalmat is korrumpálja. (Legyünk tárgyilagosak: részben már meg is tette.) Mert ahogy a magyar közmondás mondja: „Jóból is megárt a sok.” Maga is a realitásérzéket ássa alá.

S jaj annak az országnak, melynek teljes politikai osztálya elveszíti realitásérzékét!

Kimaradt?