Bartha Réka: Húsvéti elő- és utórezgések

Egy olyan érdekes országban élünk, amelyben a kereszténység talán legnagyobb ünnepét olykor egy időben, néha meg eltérő időpontban ünnepli a lakosság. Idén éppen egy hét eltolódás van a „magyar” húsvét és a „román” húsvét között – így szokás ezt nevezni nagyon leegyszerűsítve közvetlen környezetemben, hogy a különbségeket némiképp jelezni lehessen. De tényleg csak némiképp, hiszen ez a különbségtétel sem teljesen helytálló, mert elsikkadnak nagyon fontos árnyalatok: mert például a római és görögkatolikus vallású románok is a „magyar” húsvéthoz sorolandók, az ortodox vallású görögök pedig a „román” húsvéthoz. És ez pontosan olyan, mint amikor a román szomszéd azt mondja protestáns magyar vagy német szomszédjának, hogy a „paștele catolic” alkalmából kíván neki boldog ünnepet. Na, így állunk az egyszerűsítésekkel. Valaki mindig kimarad ezekből…

Egyazon ünnep két különböző „kiadásának” társadalmi vagy családon belüli hozadékai mindig másként értelmezhetők, hiszen leginkább azt láthatjuk ilyenkor, hogy egy kisebbségben élő közösségnek mindig viszonyulnia kell valamiféleképpen a többség ünnepéhez. Mondjuk, már csak azért is, mert tájainkon sok magyar ember dolgozik román környezetben. És már a szabadnapok tekintetében is kiderül, hogy mennyire van tekintettel az illető közeg arra, hogy ki-ki más vallású (nemzetiségű), máskor kell kiadni neki a „szabadot”. Mert ugyan törvénybe foglalt az, hogy mindenkinek a saját nagypéntekén jár ki az egész napos nagytakarítás, azonban a munkahely ennek ellenére is meghatározza azt, hogy ez valóban ebben a formában valósul-e meg. Az én saját „közvélemény-kutatásom” eléggé vegyes tapasztalatokat mutat.

Szóval, mi most éppen ott tartunk, hogy visszatértünk a maradandó hétköznapokhoz, körülöttünk pedig elkezdődik egy újabb ünnep. Mi éppen kidobtuk a fölöslegesen túl nagy mennyiségben megfőzött húsvéti ételeket, környezetünkben azonban még csak most rohanják le a nagy bevásárlóközpontokat, hogy a húsvéti ételeket elkészítsék. Ők egy hét múlva fogják kidobni a feleslegesen, túl nagy mennyiségben elkészített húsvéti ételeket. Mi most takarítunk a húsvéti nagy jövés-menés, rokonlátogatás után, ők most takarítanak azért, hogy a húsvéti nagy jövés-menés, rokonlátogatás elkezdődhessen. Egy hét eltolódással, de körülbelül ugyanazt csináljuk húsvétkor. És az ünnep érzése és békéje mindkét esetben valahol a sokadik prioritás a sorban. Hogy ez az ünnepi pszichózis kinél volt előbb, már nem is nagyon érdekes. Aztán az is meglehet, hogy ez egy általános trend. Már csak akkor érezzük, hogy ünnepelünk, ha a SMURD megáll az ajtónk, kapunk előtt vagy kéznyújtásnyira van a Triferment…

Na, de ami vasárnaptól arrafelé mindenképp arra fog emlékeztetni, hogy körülöttünk még javában dúl az ünnep, az a köszönés. Mert Brassóban például a vallásos és a kevésbé vallásos románság is még hetekig a jó reggelt/napot/estét helyett úgy köszönti felebarátjait, hogy: „Hristos a-nviat!” S bár magyar katolikus közegben is állítólag szokás ennek a magyar változata, én ezt elsősorban a román ismerőseimtől, szomszédjaimtól hallottam húsvét táján. És hogy a mai napig mennyire nem tudunk viszonyulni ehhez a köszöntéshez, azt az egyik protestáns magyar ismerősöm fogalmazta meg nagyon szemléletesen: „ilyenkor úgy érzem, mintha egy nagy villanypózna jönne szembe velem és már nem tudok kitérni az útjából”. Ezzel azt akarta érzékeltetni, hogy úgy általában nem tud mit kezdeni ezzel a vallásosos szokással. Mert a köszöntés hátterében az áll, hogy kimondója szerint mindenki szükségszerűen és egyformán vallásos (más változat nincs), ezen belül ortodox vagy katolikus (más változat nincs), tehát az egyetlen válasza erre az lehet, hogy „Adevărat a-nviat!” (mert ki tudná azt válaszolni erre például, hogy ”Bună ziua”?). Ez a köszöntés és válasz önmagában szép, de plusz terheket ró arra a válaszadóra, aki esetleg másképp szemléli a világot. Így, a húsvétok táján tehát akarva-akaratlanul kinek-kinek a vallásos és nem vallásos mivoltára is fény derül a sok-sok más különbözőség mellett.

Mindazonáltal is úgy gondolom, hogy a külsőségek helyett valahogy az ünnep családias lényegéhez kéne visszatérni egyik és másik húsvét táján is. Egyfelől a mértékletesség (például a kajálásban), másfelől a szeretet (az ünnep szellemének vallásos vagy nem vallásos ápolása) lehetne egy járható út.

Ezt mindenkinek magának kellene megtalálnia (egyénileg és közösségileg is), hogy ne a mértéktelen zabálásról és úgy általában a vallásos külsőségekről, kényszerűségekről szóljon az egész.

Mert az ünnep jelenleg gyakorolt változatában csak kétkedve lehet elfogadni igazként azt az állítást, hogy bennünk évről évre „valóban feltámad” egy érték…

Fotó: pixabay.com

Kimaradt?