Kustán Magyari Attila: Több cica, kevesebb hír a Facebookon. Miért baj ez?

Mark Zuckerberg, „a világ legerősebb főszerkesztője” bejelentette nemrég, hogy változtat az egyébként titkos Facebook-algoritmuson és mostantól több tartalmat látunk az ismerőseinktől, kevesebbet a hírgyártóktól (és velük együtt a különböző vállalatoktól). Ez első hallásra sokaknak szimpatikus lehet, hiszen elegük van a reklámokból, buta internetes mémekből és a rossz hírekből, mégis komoly veszélyeket jelent ránk nézve.

Miután a Facebook egyik legféltettebb kincsünket, a világnézetünket befolyásolja a beleszólásunk nélkül – amivel persze nem jár el másként, mint a média történetének előző szereplői a könyvnyomtatás feltalálása óta – feltételezhető volna, hogy van némi beleszólásunk ebbe a folyamatba. Nincs.

Túl ezen a problémán, még két veszély leselkedik ránk. Az egyik, hogy ez az algoritmusváltoztatás egyfajta befelé fordulást fog eredményezni. Ha közügyeink megvitatása helyett azzal foglalkozunk, hogy ki hol kávézott az este és milyen új ruhát vásárolt, akkor az legfennebb azoknak jó, akik mindenféle ellenőrzés nélkül szeretnék gyakorolni a hatalmunkat.

Ezt szolgálja a tömegkultúra mindent elsöprő gépezete is, akarva-akaratlanul. A munka után tévé elé beesők néhány perces blokkban megkapják a gondosan megszűrt híreket, ahogyan a Facebook is ideológiai burkainkba zár minket, pusztán a profitéhség és mindent matematizáló, moralitást félredobó mechanizmusa miatt. Aztán ahelyett, hogy elénk tárná a világot, olyan filmekkel, sorozatokkal lát el, vagy olyan fesztiválokat kínál fel, slágereket emel ki a többi közül, amelyek nem lépnek túl a bárgyú, ártalmatlan magánügyek világán. Az ismétlődő, egy kaptafára felhúzott, mindig ugyanazzal a csattanóval „kecsegtető” hollywoodi blockbusterek és a szerelemről fecsegő dalocskák épp azt teszik, amit most a Facebook: elfordítják a figyelmet a világról és bezárnak minket.

Ez tehát az egyik jól körülvonalazható probléma azzal, amit a „közösségi portál” új működési elve ígér nekünk. A másik ennél nehezebben észlelhető. A társadalomban él a mítosz, hogy az ember autentikus lény, született egyéniséggel, amely már az anyaméhben jelen volt. A rasszista és szexista álláspontok is ebből az esszencialista nézetből indulnak ki, tagadva vagy legalábbis kevésbé fontosnak tekintve a társadalom hatását az egyénre. A „légy önmagad” szlogenek szintén azt sugallják, hogy létezik önmagunk, amely független mindattól a szocializációs intézményi hálótól, amelybe születtünk és amelyben felnőttünk, független a vállalati szféra untig ismételt reklámjaitól, a teljes piaci mechanizmustól, politikai döntésektől és így tovább.

Ezt persze már hetven éve megírták. Horkheimer és Adorno A felvilágosodás dialektikája című könyvében így ír: „az a mód, ahogy egy fiatal lány elfogadja és lebonyolítja a kötelező randevút, a hanglejtés a telefonban és a legbizalmasabb szituációban, a szavak megválasztása a beszélgetésben, sőt az egész – a lesüllyedt mélypszichológia rendezőfogalmai szerint felosztott – belső élet arról a kísérletről tanúskodik, hogy önmagát egy sikert biztosító apparátussá tegye, amely ösztöneinek utolsó rezdüléséig megfelel a kultúripar által prezentált modellnek”.

Az a fajta menekvés-stratégia, amelyekre az egyén mintha áhítozna is, éppen onnan talál visszhangot, ahonnan nem kellene. Éppen a piac és a politika hangsúlyozza, hogy micsoda egyéniségek vagyunk és minden, amit teszünk, a szabadság nevében történik. Zuckerberg pedig eljátssza az elitellenes aktort, aki éppen a mi javunkra szeretne kiszabadítani a karmaik közül – miközben a saját uralma alá terel be.

A magukat függetlennek, szabadnak, autentikusnak gondoló tömegek pedig görgessenek csak a szép új Facebookon, lájkoljanak és kommenteljenek ott, ahol a termékmegjelenítés életstílusnak van feltüntetve, a filmből eltanult szerelmi vallomás autentikusnak, a közügyek pedig már ideológiai buborékokban sem léteznek, mert úgy döntöttek egy irodában, hogy erre semmi szükségünk nincs.

Fotó: jaysanalysis.wordpress.com

Kimaradt?