Papp Sándor Zsigmond: Világvége és eleje

Nem könnyű kijönni egy regény világából, majd szétnézni a valóságban. Amely egyébként a fikció után kissé maga is fikciónak tűnik, egy rosszabb, ki tudja ki által írt rögrealista sci-finek, naturalisztikus hagymáznak. Olyan világnak, amely kicsivel sem lett jobb, békésebb, megengedőbb. Nem váltotta meg semmi, s talán már maga sem kéri a megváltást. Inkább belesavanyodik magába, narcisztikusan persze, akár egy folyton visszautasított középkorú nő.

Talán leírtam már, egy regény befejezése – a pillanatnyi eufórián túl – olyan, mintha kirúgnának a munkahelyedről. Hat év után hirtelen nincs hova bejárni. El kell hagyni a belakott világot, az irodát, az asztalt, ami tele a pontosan kézügyre fekvő apró dolgokkal – ezek segítettek minden nap előre jutni. Mondatról mondatra. De most már mindegyik kihűlt kacat, bosszantó és helyét kereső lom. Kezedben az adminisztrációs papírok, fejedben az üres ígéretek, hogy igazából most kaptál új esélyt az élettől (egy frászt!), telefonszámok a noteszedben (egyiket se hívod fel), és a munkanélküliség réme előtted. Hogy ezután most mi lesz. Ki vesz fel? Kinek kell még a munkád?

Aztán lassan távolodni kezd az egész. Beletörődsz, elengeded. Pár nap és már kezd idegenné válni, csak a sóvárgás marad: jó lenne még kicsit visszalopakodni, hiszen ott mindent ismersz, kicsit úgy viselkednek a dolgok, mintha te lennél a főnök, te adnád az utasításokat. De ahogy az okos gyilkos, úgy az okos író sem tér vissza a tett helyszínére. Hiszen tudod, azt már más vette birtokba. Jó esetben az olvasó, rossz esetben a felejtés. A puha hiábavalóság. Úgysem tudnál már mit hozzátenni. Legfeljebb nézdegelhetnél csak, egyre gyanúsabbá téve önmagad. Mintha magyarázni próbálnád a viccet. Ráadásul egyik sem – se az olvasó, se a felejtés – szereti, ha megzavarják. Író neked itt már nincs dolgod, szerepelj máshol, ha nagyon akarsz!

Talán ennél is furcsább egy regény elkezdése. Lassan megint hátat fordítasz az amúgy is kiábrándító valóságnak, kulcsra zárod magad mögött az ajtót. Aztán engeded, hogy szétáradjon benned az óvatos öröm, hogy megint van munkád, irodád. Persze ez most még csak egy üres szoba. Patikafehér, tátongó üresség. Elsőre még azt sem tudod, hogy hol fog állni az asztalod, hova akarsz ülni, honnan jöjjön majd a fény. És ami a legfontosabb: hova nézzél ki, milyen látványra, ha elakadsz, mert el fogsz akadni, nem is egyszer. Olyan jelentéktelen még minden, az első szavak, az első bekezdés. Egy leendő épület törmelékének tűnik inkább, és nem biztos alapnak. És még minden képlékeny: maradhat így, de lehet ennek az ellenkezője is. Több száz, ha nem ezer, út nyílik meg hirtelen, és hol van még az a biztos ösvény, amelyen majd a végén fogsz járni, amely szinte magától dördül alád.

És akkor megint jönnek a szokásos kérlelések, hogy most ne, senki se zavarjon, nem akarsz elpakolni, port törölni, mesét olvasni, most dolgozol, még akkor is, ha látszólag csak a képernyőt bámulod meredten és a mertet hiszenre javítod majd vissza, mert nincs egyéb ötleted. EP jut eszedbe, aki mindig azt mondta, hogy délelőtt csak minisztertől felfelé zavarhatják, mert az az idő, a munkáé, az írásé, ami azzal kecsegtet, hogy idővel könyvvé válik. Már ha el nem szúrod. Semmi más nem orozhatja el azt az izgalmat. És ez is kell hozzá (az avítt és talán soha nem létező ihleten túl), ez a fegyelem és szigor, hogy kész nem létezel, még azoknak sem, akik a leginkább szeretnek. Nem vagy ott, mert nem lehetsz, egy seggel nem lehet két valóságot megülni. Te most, ha kell, négy szereplő is vagy egyszerre, jelen és múlt, metafora és közönyös leírás, tőmondat és tiráda, csend és kétségbeesett ordítás, eleven és holt, vagy épp makacsul visszajáró lélek. Kész csoda, hogy nem nyilvánítanak bolondnak vagy nem égetnek el, mint eretnek boszorkányt.

És így múlnak majd a hónapok idekint, ahogy az évek vagy órák a másik helyen. Mert ott mindig másképp jár az idő. Hol ólmosan döcög, hol repül eszeveszetten. Néha már magad sem tudod, milyen évet írtok, ki a miniszterelnök, kit kell épp gyűlölni vagy kritikátlanul imádni. Ki marad folyton és ki jön úgy, mintha máris menne.

Mondom, regény bizony az egész világ.

Fotó: karneloth.com

Kimaradt?