Székely Ervin: Marosvásárhely

Különös, hogy éppen az RMDSZ legnagyobb megyei szervezetének székes fővárosában, Marosvásárhelyen történt ilyen grimbusz. Persze a Bolyaiak városának kiemelt fontossága, az a tény, hogy éveken át ott tartották a Szövetség „rendes" SZKT-üléseit, magyarázat lehet arra, hogy miért folyik kiélezettebb küzdelem a megyeszékhely RMDSZ-szervezetének vezetéséért.

Nem kevésbé igaz továbbá, hogy egy nagy városban, ahol a magyar értelmiségnek több gócpontja is van a tudományos, művészeti életben, a sajtóban és az oktatásban, természetes, ha ezek a csoportok többféle érdeket kívánnak hangsúlyosan megjeleníteni a politikai képviseletben. E tekintetben a konkurencia még egészséges is lenne, ha a verseny a játékszabályok keretei között folyna és a kollektív döntéseket mindegyik fél elismerné.

Még az sem lenne tragédia, ha a többség döntéseit egy renitens, de súlytalan csoport (mindig voltak ilyenek a szervezetben) vitatná, mindenféle ellengyűléseket hívna össze, kiáltványokat fogalmazna, nehezményezne, elítélne, elhatárolódna, felháborodottan utasítaná vissza és aggályainak adna hangot, majd kilátásba helyezné stb. Az ilyesminek általában a szatmárnémeti Láncos templomban szokott vége lenni, ahol a rebellisek megkapják az áldást arra, hogy saját szervezetük ellen szervezett keretek között lépjenek fel.

Most azonban – nekem úgy tetszik – nem erről van szó. Aki el akart menni az RMDSZ-ből, az már megtette. Akik maradtak, reálpolitikusok. Nem ellenszervezetben akarnak politizálni, és nem is vitatják az RMDSZ politikai vonalvezetését, mindössze azt gondolják, hogy ők alkalmasabbak azoknál, akik magukat megválasztatták, vitatják az eljárás átlátszóságát és méltányosságát. E tekintetben pedig akár igazuk is lehet, hiszen a Szövetségben a döntések hosszú ideje formálisak. Érdemi határozatokat néhány ember hoz, a testületek pedig rábólintanak – mi mást nem tehetnének?

Eddig ez senkit sem zavart. Azok sem tiltakoztak a belső demokrácia sérülése miatt, akik most épp erre hivatkozva vitatják a számukra kedvezőtlen döntéseket. Addig, amíg az RMDSZ kormányon volt, az úgynevezett csúcsvezetésnek (ezen a szövetségi elnököt s maximum a politikai alelnököt kell érteni), volt mentsége arra, hogy operatív döntéseket hozott kollektív felhatalmazás nélkül, vagy egyenesen az arra illetékes politikai testületek helyett. A kormányzás ügyrendje nem tette lehetővé, hogy SZKT-gyűléseket tartsanak, mondjuk a kormányülés közben, amelyen kialakítsák az RMDSZ álláspontját (nyilván, túlzok, de didaktikus célzattal).

Az sem kétséges, hogy Markó Béla karizmatikus elnökként el tudta fogadtatni az aktívával azokat a döntéseket is, amelyeket nem szűrtek, őröltek meg a belső demokrácia mechanizmusának malmai. Másfelől, maga az aktíva is „puhább" volt, hiszen jelentős része valamilyen közigazgatási tisztséget birtokolt, amelyet jó magaviseletével és tagsági könyvével érdemelt ki, s amelyet könnyen elveszíthetett, ha kekeckedett. E gyakorlat eredményezte, hogy kialakult egy profi politikusi réteg, amelyik szakmának tekinti az érdekképviseletet.

Lassan ő vette át annak az értelmiségi elitnek a helyét, amely a rendszerváltáskor létrehozta az RMDSZ-t. Ez az elit sokkal rugalmasabb, alkalmazkodóbb, de ugyanakkor céltudatosabb is, mint elődei. Tagjai nem haboznak a belső politikai viszonyokban is ugyanazokat az elveket és módszereket alkalmazni, mint a pártközi kapcsolatokban. Ebbe belefér a koalíciós partner cserbenhagyása, hamis ígéretek megfogalmazása vagy egyezségek felrúgása.

A kormányzati pozíció elvesztése új helyzetet teremtett. A profi politikusi elit már nem érzi a csúcsvezetés erejét, és pozíciószerzését más recept alapján kívánja megvalósítani. Persze ez a recept sem teljesen eredeti, hiszen azokat az adalékanyagokat tartalmazza, amelyeket a profi politikus szakmai szocializálódása során megismert.

E tekintetben Marosvásárhely nem tekinthető egyedi esetnek. Elképzelhető, hogy csak az első repedés az épületen, amelynek a renoválása már nem halogatható sokáig.

Kimaradt?