Ágoston Hugó: Nemzett stratégiák

Juj, beírtam a keresőbe a nemzetstratégia szót, és kiadott mérhetetlenül sok linket, blogot és tagot, címet, cikket, entitást és adatot. Bele is merültem derekasan, az ember készüljön fel, ha ilyen fontos nemzeti témáról akár egy kis kompilációt is össze akar állítani. Sajnos nem lettem sokkal okosabb.

Ezzel a nemzetstratégiával úgy van az ember (és persze nem csak ezzel van úgy), hogy amikor olvas róla, akkor mintha mindent értene, tudna, minden természetesnek tűnik, de ha önállóan kell valamit mondani a felemelő témáról, akkor bizony közhelyeken kívül nem sok minden jut az eszébe. Ha szabad szerénytelennek lenni, mint Szent Ágoston az időről elmélkedvén: ha nem kell megmondanom, akkor tudom, hogy mi az, ha meg kell mondanom, akkor nem tudom.

Olvasva róla

Vegyük például a legegyszerűbbet, kisbetűvel, annyi: nemzetstratégia. Rákattintva kiderül, hogy a mandiner.hu-n vagyunk, három cikk látszik a főoldalon, a legújabb Mesterházy Attiláék kolozsvári fellépéséről szól, előtte (a múlt év végi alapításkor) a Szász Jenő-féle intézményről, a harmadik – időben a legkorábbi – Sólyom László szövege, hoppá, még államelnök korából. Igaz, hogy mandátumának a vége felé járt már a jogi szaktekintély, de 2010 márciusában messzelátóan azt mondta: a hazafiúi lángolás kevés.

Kissé részletesebben: „A közös nemzetstratégiához nem hazafias érzésekre, hanem szakpolitikára van szükség. A határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdés fájdalmasan félresiklott, de a puszta érzelmi hozzáállás tévútra fog vezetni.” Íme, kísérletünk elején vagyunk, és máris egy konklúzió.

Na már most, Szász Jenő kinevezésével a testére szabott, amúgy n-edik ilyen körű magyarországi intézmény élére a szakpolitikák kérdése egyből megoldódni látszik, ezt alátámasztja néhány látnoki szó mindjárt az első megszólaltatásából: „Az a dolgunk, hogy mélyre ássunk, mérjük fel objektívan a magyarság állapotát, felhasználva és rendszerezve az eddig felhalmozott ismereteket, hogy legyen egy olyan leltár, amelynek alapján akár tudományos alapon meg lehet tervezni a magyar jövőt” – közölte Szász Jenő.

Igaz is, miért ne lehetne atyja a nemzetstratégiai leltárnak az erdő embere, aki látja az egyeditől az általánost, aki megszokta, hogy az avarosban bóklászik. A leltározás azóta feltehetően gőzerővel beindult, s tavaszra kicsíráznak az üde zöld jövőtervek is.

De a nagy változás eszmei téren az ellenzék oldaláról érkezik: a magyarországi szocialisták felismerték, hogy – miután már jóformán mindenkinek van – illik nekik is felmutatni valamilyen saját nemzetstratégiát, általuk inkább használt kifejezéssel: nemzetpolitikát. Mesterházy Attila kolozsvári történelmi bocsánatkérése őszinte gesztusnak tűnik, az MSZP elképzelése pedig paradigmaváltást jelez politikájában. Ugyanakkor felveti azt a nem kevésbé elvi kérdést, hogy a nemzetstratégia kialakítása, mondjuk így, nemzése csupán a kormány(oldal) – esetleg csupán a jobboldal – joga és felelőssége, vagy sem.

Mesterházy Attila a maszolnak: „Nem várjuk el cserében, hogy a határon túliak elfelejtsék ellenérzéseiket a szocialista párttal szemben. Mi pontosan tudjuk azt, hogy nagy a lemaradásunk, nagyon sokat kell még dolgoznunk azért, hogy elnyerhessük az itt élő magyar embereknek a bizalmát” (Az MSZP nemzetpolitikai stratégiájára rovatunkban visszatérünk.) Lám, Canossát járni lehet ízlésesen is, bár véleményem szerint túl mélyen kiinni a méregpoharat gyanús lehet.

Helyette inkább szóltak volna a miskolci szocialista többségű önkormányzat embereinek, ne románozzanak, és ne akarják kiutálni az erdélyieket! Semmi sem fájdalmasabb nekünk, mint amikor Magyarországon lerománoznak (minden haladás ellenére, amit ez az oláhozással szemben jelent). Egy ilyen gesztus – amellett, hogy felébreszti Bayer Zsoltban a kisebbségvédőt, bizony, az emberjogi harcost – meghiúsíthatja, devalválhatja az egész kolozsvári kiszállást.

Nem tehetek róla, de a helyzet lényegéről Markó Bélát kell idéznem, voltaképpen az RMDSZ csúcsvezetését, hiszen az egység parancsáról van szó: „Az elmúlt huszonvalahány esztendő magyarországi nemzetpolitikájának azok voltak a mélypontjai, amikor ezt a nemzetpolitikát egyik vagy másik politikai erő megpróbálta a sajátjának és csakis a sajátjának tekinteni, megpróbálta kisajátítani a külhoni magyarság helyzetének rendezését.” Márpedig „a nemzetpolitika csak akkor hatékony, ha minden ebben érdekelt politikai erő összefog”.

Tabajdi Csaba pedig, aki – nota bene – az MSZP-ben már akkor a nemzeti vonalat képviselte, amikor az ott nem is nagyon létezett, így szedte ráncba az önjelölt nemzőket: „Senkinek nincs felhatalmazása arra, hogy kisajátítsa magának a nemzeti jelzőt”. Tabajdi felhívja a figyelmet egy konstruktív mozzanatra, amely a Fidesz figyelmét eddig sajnálatosan elkerülte, nevezetesen hogy ezt – mondhatjuk ismét úgy: a nemzést – valahogy jobb együtt csinálni: „A szocialisták olyan átfogó nemzeti programot dolgoztak ki, amelyet a külhoni magyar legitim szervezetekkel és a hazai kisebbségek országos vezetőivel történő konzultációkat követően kívánnak véglegesíteni.”

Idáig jutottam a gondolatmenettel a cikkek olvasása alapján.

Önállóan mondva

Meggyőződésem, hogy az MSZP kolozsvári meghívása és ez alkalomból ismertetett új koncepciója valóban fordulópontot jelent mind a szocialisták magyarságpolitikája, mind a két párt – az RMDSZ és az MSZP – együttműködése szempontjából.

Az RMDSZ számára az örökös defenzíva után eljött az offenzíva ideje. A harcot nem ők kezdték, hanem a Fidesz és Tőkés László erőltette és alakította állóháborúvá.

A Fidesz kétségtelenül nagyon sokat tett a nemzeti ügyért, külön az erdélyi magyarságért, elévülhetetlen történelmi érdemei miatt köszönetet és hálát érdemel. Ugyanúgy, mint Tőkés László a román forradalom kirobbantásában játszott meghatározó szerepéért. Az a – külső szemlélő számára szinte megmagyarázhatatlan – negativitás, amely a Fidesz részéről az RMDSZ, vagyis a romániai magyar nemzeti közösség legitim szervezete irányában minden téren megnyilvánult, az együttgondolkodás és együttműködés következetes visszautasítása nem csak az erdélyi magyarok politikai képviseletének okoz mérhetetlen károkat, de elve kudarcra ítéli a magyar jobboldal nemzetpolitikai/stratégiai törekvéseit is.

Nem lehet egységes nemzetstratégia a legszélesebb értelemben vett, a külhoni közösségeket is tartalmazó politikai egység nélkül, és nem lehet az egység bajnoka az, aki a széthúzás, a megosztás, a kirekesztés beteges megszállottja. (És rettenetes az utóbbi időben a „nemzeti”-nek az az ötvözése a giccsel a kultúrában és a propagandában, ami most megy végbe Magyarországon!)

Fájdalmas, de ha már itt tartunk, megkockáztatok egy (be)szúrást. Persze, hogy elsősorban a szocialisták a vétkesek politikailag abban, hogy a 2004-es rettenetes népszavazáskor „rossz kérdésre rossz válasz született”, viselhetik és viselik is érte a politikai felelősséget. De ne felejtsük el, hogy azt a rossz választ végül is a népszavazáson részt vevő, illetve részt nem vevő emberek adták meg! Igen, közvetlenül a szuverén nép döntött, az a verdiktum a kettős állampolgárságról a nép szavazásának volt az ismert eredménye. (Bár a hasonlóság csak felületes-formai, de amikor a romániai magyarok a tavaly nyári referendumkor távolmaradásukkal hozzájárultak az államelnök menesztésének meghiúsításához, akkor azért Orbán Viktor okolható, az ismert tanácsa miatt?)

A még fájdalmasabb kérdésre – hogy tehát „kellünk-e” mi, erdélyi magyarok a magyarországi magyaroknak – ne most és ne ezzel a kérdéssel, a nemzetstratégiával összefüggésben keressük a választ. Hiszen még arra lyukadhatunk ki, hogy csak politika az egész, jobboldalról is, baloldalról is tulajdonképpen a szavazatainkért folyik a harc. A javunkat akarják, és nekünk el kell döntenünk, hogy odaadjuk-e.

Mindenesetre az RMDSZ viszonyulásában nagy és sokat ígérő változás észlelhető, több síkon is. Sértődékenyebb, önérzetesebb alkatok, mint jómagam is, már régebben azt tanácsolták volna: ha a Fidesz az RMDSZ ellen kampányolt, hát – ha per, úgymond hadd legyen per – 2014-ben majd kampányoljon az RMDSZ is a Fidesz ellen. (Akkor láss majd nemzetárulózást!) Ezt szövetségünk természetesen nem teheti meg, nem a Fidesszel szemben és a Fidesz miatt, hanem saját jól felfogott hazai választási érdekét tekintve.

De azt, hogy van kiút, jelzik az utóbbi hónapok-hetek akciói a párbeszéd, a kapcsolatteremtés keresésének jegyében.

Az USL-vel megkötött paktum – és korántsem mellékesen Kelemen Hunor szövetségi elnök jó kapcsolatai a szocialista társelnökkel, egyben kormányfővel – véleményem szerint nem elítélendő, hanem politikailag igenis bravúros akció volt, amelynek előnyei még így, kormányra kerülésünk meghiúsulása után is látszanak.

A Kós Károly Akadémia Alapítvány rendezvényei, beszélgetéssorozatai, Bajnai Gordon volt miniszterelnök, legutóbb pedig Mesterházy Attila leendő miniszterelnök meghívása jóval többek – jelképességükön túlmenően is –, mint dacreakciók a Fidesz kihívó, megalázó viselkedésére: egy olyan civil politikai kultúra előhírnökei, amelynek akár nemzetstratégiai jelentősége is lehet. Íme, az új pászma, amelyet Markó Béla oly gyorsan megtalált magának, mennyire szervesen és hatékonyan egészíti ki és növeli az RMDSZ potenciálját!

Végül, de korántsem utolsósorban, itt van a legújabb és legfontosabb kezdeményezés: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), a Dél-tiroli Néppárt (SVP) és az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) közötti megállapodás a kisebbségi európai állampolgári kezdeményezés elindításáról; ez egy nemzetközi kisebbségvédelmi indítvány, keretszabályozási csomag kidolgozását és normává tételét célozza.

Kelemen Hunor: “Olyan javaslatcsomagot alkotunk, amely kitér az európai uniós jog minél több területére, és, amelyben valamennyi kisebbségi szervezet megtalálja a számára fontos előírásokat. A csomag a következő egy-két évtizedre meghatározóan tartalmazza majd az európai kisebbségvédelem alaptételeit”. A szövetségi elnök szerint ez az akció az utóbbi ötven év esztendő legfontosabb kisebbségi törekvése Európában. Az egésznek a központja Kolozsvár lesz!

Fel tudjuk fogni mindennek a jelentőségét? Mit gondolnak, része lehet egy ilyen kezdeményezés, ez a kezdeményezés a magyarság nemzetstratégiájának? És vajon az erdélyi magyar szavazók ezeket az eredményeket méltányolják majd, amikor önkormányzati és parlamenti képviselőiket közel négy év múlva megválasztják?

A kezdeményezésre és a fenti kérésekre természetesen visszatérünk.

Kimaradt?