Gál Mária: Ki tudja merre?

Nem a maroknyi, sziklaként porló székelyről akarok írni, nem Csaba, hanem Árpád népe lesz jegyzetem témája. Pontosabban Kádár népe, amelynek csillagösvény felé vezető útja nem kevésbé göröngyös manapság, mint a királyfi egykori követőié.

Magyarország legalább annyira forr, mint a rendszerváltás idején, gombaként jelennek meg az újabbnál-újabb pártok, s ember legyen a talpán, aki el tud igazodni ebben az útvesztőben. Új rendszerváltás készül, ami nem ígérkezik egyszerűbbnek, mint huszonkét évvel ezelőtt. Sőt.

1989-ben legalább azt lehetett egyértelműen tudni, ki a Rossz és ki a Jó, ma már ezek a választóvonalak összemosódnak. Akkor még volt annyi józanság a társadalmi szereplőkben, hogy képesek voltak egy asztalhoz ülni, Nemzeti Kerekasztallá szélesíteni az Ellenzéki Kerekasztalt, de ma még az ellenzéki része sem igazán akar összejönni a nyilvánvaló társadalmi igény és szükség ellenére sem.

Az egységes, megkérdőjelezhetetlen Vezetővel rendelkező jobboldallal szemben ott porlad az atomjaira hullt, balliberálisnak nevezett oldal, ahol már szép lassan több a párt és több a vezető, mint amit a szegény választó képes észben tartani és követni.

A sebeit nyalogató, hamvaiból feltámadni készülő MSZP mellett baloldali pártként megjelent a 4K, párttá alakult az Orbán-rendszer elleni legnagyobb tüntetéseket megszervezni képes Milla, amely felszippantotta az egyetlen karizmatikus szakszervezeti vezért is, de külön alakulat élén jelentkezett az ezen az oldalon majdhogynem mindenki által ugyancsak egyedüliként elfogadott vezető, a volt szocialista miniszterelnök, Bajnai is.

2010 meglepetése, a Lehet Más a Politika – belharcainak és előítéleteitől szabadulni nem tudó, egyre rögeszmésebb vezetőjének köszönhetően – elszalasztotta az esélyt, hogy az ellenzék összefogó ereje legyen. Pedig számukra minden adott volt. A kétségtelenül baloldali ökopárt 2010-ben anélkül jutott a parlamentbe, hogy egyetlen országosan ismert politikusa lett volna. Sőt, semmilyen politikusa nem volt (máig sincs, bár irigylésre méltóan jól felkészült szakpolitikusok ülnek soraiban), de a Szabad Demokraták Szövetségének kimúlásával egyszerűen az ölébe hullt a párt nélkül maradt liberális szavazótábor túlnyomó többsége, és azokat a fiatalokat is megkapta, akik a közel négy éves Gyurcsány-hisztéria és húszéves komcsizás után, baloldali meggyőződésük ellenére  „cikinek” érezték a szocialisták vállalását.

Ám a Schiffer vezette, immár parlamenti alakulat kezdetben Orbánékkal kacérkodott, mígnem önmagát demokratikusnak valló párt számára teljes mértékben vállalhatatlanná nem vált a Vezér és csapata. Legkülönösebb mégis az volt, hogy a liberális szavazók jóvoltából mandátumhoz jutó párt, pontosabban Schiffer már-már rögeszmésen próbált és próbál mindmáig elhatárolódni az SZDSZ-től és a liberalizmustól.

A magukat baloldalinak, balközépnek, polgári balközépnek nevező pártocskák megjelenés után borítékolható volt, hogy előbb-utóbb megjelennek a liberális formációk is, mert bár a magyar közbeszéd összemossa e két tábort, a valóság más. Ha valóban annyira nem lenne különbség, akkor most nem ülne az LMP a parlamentben, az MSZP gond nélkül megszerezhette volna az SZDSZ egykori szavazóit. De ez a különbség létezik, és a liberális párt kimúlásával nem tűntek el a liberális szavazók is.

Fodor Gábor, az SZDSZ utolsó valóban liberális elnöke (a Retkes Attila által levezényelt dicstelen kimúlást inkább felejtsük el) kedden jelentette be, hogy rövidesen új liberális pártot alapít. Nem engedhető meg, hogy képviselet nélkül maradjon az a félmillió ember, akinek liberális az értékrendje, mondta. Fodor olyan párttal szeretne beszállni a vészesen közelgő választási küzdelembe, amely „elvtelen kompromisszumok nélkül tudja képviselni a liberalizmust”.

Nem a bejelentés maga volt a meglepő, hanem az igyekezet, amellyel még a volt elnök is igyekezett elhatárolódni egykori pártjától. Ez a párt nem az SZDSZ "remake-je" lesz, hangsúlyozta. Hogy miért?

Fodor igazi politikusnak bizonyult. Nem hinném, hogy szégyellné saját pártját, amelynek oszlopos tagja volt, elnökségéért többrendben harcba szállt, majd végül meg is szerezte azt. De pontosan tudja, hogy olyan tökéletes karaktergyilkosság után, amit a liberalizmus és az SZDSZ ellen valósított meg az egykori liberális kistestvér, a Fidesz és a szélsőjobb, szinte lehetetlen mindkét terhet egyszerre vállra véve előre jutni. (Ennél tökéletesebbre már csak a Gyurcsány karaktergyilkosság sikeredett.)

Tény, hogy a liberális jelző a mai magyar társadalom széles rétegeiben (leszámítva a Fodor által is emlegetett maximum félmilliót) szitokszóvá vált, valami szégyenletes dologgá, amelytől illik gyorsan elhatárolódni. A komcsizás nem volt ennyire sikeres, Kádár népe még túl élénken emlékszik a vidám barakra, a kívülről irigyelt gulyáskommunizmusra. Komcsinak lenni nem trendi az ifjúság, sőt a középkorúak körében sem, de inkább csak lenézett, mint megvetett. A liberális viszont valami obskurust fed a mai magyar köztudatban, nemzetidegent (nevezzük nevén a gyermeket – zsidót), amivel azonosulni jó magyarnak nem illik.

Magyarországon még vannak, akik mindezek ellenére büszkén vállalják a magyar liberalizmus történelmi hagyományát, a rendszerváltó liberalizmust is, de a magyar választópolgárrá előlépett határon túli magyarság soraiban nem sok voksra számíthat Fodor. Külön misét érdemel, miként jutottunk odáig, hogy a Kárpát-medence minden külhoni magyar közösségét csakis jobboldali pártok képviselik, Erdélyben például három jobboldali (néppárti) formáció küzd a magyarok kegyeiért.

Alig több, mint egy év van hátra a választásokig. Még akár elég is lehetne arra, hogy egy liberális párt, minthogy nem a semmiből lép elő, tényezővé váljék. Vagy inkább egy liberális pólus, mert bár kevesebb publicitást kapott, a Fodoré az SZDSZ romjaiból kinövő harmadik alakulat lesz. Hogy a szabad madarakat elsősorban a párton belüli ellentétek robbantották szét, az is bizonyítja, hogy mindhárom formációt egy-egy volt SZDSZ-es ikon hívta életre. Ungár Klára a Szema-Liberális Pártot, Kuncze Gábor a Szabadelvű Polgári Egyesületet hozta létre és vezeti.

Az SZDSZ logóban három madár szárnyalt. Akkor még közösen, szinkronban. Amióta ők eltűntek a magyar politika egéről, azóta egyre hangosabban dübörögnek a bakancsok idelent.

Csak remélni tudjuk, hogy Fodornak ezúttal sikerül, mert a liberális tolerancia és szabadságtisztelet nélkül ez a társadalom a vesztébe rohan.

Kimaradt?