Ady András: Na, szóval

Jó pár héttel a legutóbbi Gáza-Izrael konfliktus után lehet már ehhez a korántsem homogén problémához tisztázó adalékot írnom, lassan létezik már a madártávlat, illik tisztábban látni. (Palesztina friss ENSZ-béli „nem tag megfigyelő-állam" státusáról valamelyik következő cikkben, mert messzebbre vezet.)

Az első reakció nem csak az elemzői, de emberi berzenkedés pár dőreség ellen, amely a fegyvernyugvás után jelent meg. Valamilyen obskúrus okfüzér miatt helyén maradt az a – legfeljebb azon frissiben elfogadható – kijelentés, miszerint a Hamasz tulajdonképpen győzelmet aratott Izrael ellen, épp azért, mert a kutya se bírta számon kérni rajta a rakétaarzenált, amellyel könnyen elérte Tel-Avivot és Jeruzsálemet. Ugyanilyen pontatlan kijelentés – és helyben maradt, sajnos, ez is –, hogy az egész arab-zsidó egymásnak feszülés tulajdonképpen a Hamasz-Fatah torzsalkodásra vezethető vissza. A Fatah nyugatbarát és veszélyesen jobban tetszik az ENSZ-nek, míg a Hamasz terrorszervezet maradt, és így muszáj volt neki is „bejelentkeznie" valamely nagy tettel a közös palesztin ügy érdekében, mielőtt még lemarad a vonatról.

Egyre pontatlanabb ez a szint, és féligazságként félrevezethet, hisz figyelmen kívül hagyja a nyomósabb okot, amelyért a Hamasz érett politikai szervezetként mégis úgy döntött, hogy harcol. A Hamasz anyaszervezete, a Muszlim Testvériség révén alkalmazkodik az új arab idők új tavaszi szeléhez, ami azt is feltételezi, hogy egyre inkább politikai erőként kell számon tartani, és már nem olyan egyszerű leszámolni vele, mint egy kellemetlen fegyveres bandával. Ez persze a Hamasz vezetését is nyomasztja, hisz tagjai tudatában vannak a folyamatnak, amely közkatonáik soraiban lejátszódik, nevezetesen: nem nagyon tetszik nekik a szervezet szelídülése.

A konfliktus egyik fő belobbantó oka éppen ez: a Hamaszon belüli radikális és szelídebb ág összetűzései, illetve a gázavezér politikai alakulat szembesülése azzal, hogy a „városállamot" nem vezérli, csak társ-uralja más, harcosabb alakulatokkal, amilyen például az Iszlám Dzsihád vagy a Jund Ansar Allah, és még másokkal a szalafista érdekzónából. Bár ezekre ilyen-olyan formában rámordult már, hisz érdeke a státusvédés, ahogy érdeke megtartani a csempészalagutak mintegy évi 700 millió dolláros bevételét is, a jelen konfliktusban muszáj volt felvennie harci kedvben a szilánk-alakulatokkal a rakétázó-versenyt.

Nem szorul a Hamasz a segítségemre, de most akcióra volt kényszerítve, különben arcot, embert veszít. Nem tudja megállítani embereinek átvándorlását azokhoz az alakulatokhoz, amelyek már a Sínai félszigeten keresik helyüket, s az Észak-afrikai harcokból származó modern fegyverzetükkel lassan kinövik Gázát.

A félszigethez egyelőre éppen Egyiptom és a vele kötött békeszerződés miatt nem mer Izrael teljes eréllyel hozzányúlni, de a Muszlim Testvériség védernyője alatt épp itt fejlődhet ki olyan ellenállás, amely fölöslegessé teheti a gázai Hamaszt.

Kérdem: mindennek tükrében milyennek tűnik ez utóbbi „győzelme", s vajon nem inkább csak Fajr-hegyre tűzött PR-fogásról van szó?

Kimaradt?