banner_sMBIsrBw_GOOGLE_970x250_2.gif
banner_5A50eRU8_GOOGLE_300x250.gif

Papp Sándor Zsigmond: Megyesi Bahreinben

Elképzelem, hogy száz év múlva felütik majd Megyesi Gusztáv publicisztikakötetét, és azt fogják hinni, hogy ő volt a kor Örkénye és Kafkája, a fantasztikus irodalom határán táncoló lángész, aki kiapadhatatlan képzelettel írta a maga abszurd egyperceseit.

Ebben a feltételezésben persze benne van, hogy az a Magyarország egy egészen más Magyarország lesz, nem fogja kilátónak hívni a negyvencentis építményt, amire negyvenmillió forintot költött, hogy nem csak azoknak adnak tüzelőt, akik udvariasan beszélnek az elöljárókkal, és nem azért mozdítanak el egy egész szoborcsoportot a főtérről, mert a ló fara véletlenül a városházára néz. Hogy tehát a normalitásnak lesz valamiféle becsülete majd száz év múlva, ami ezeket a kis színeseket a kis színesek, vagy inkább a megtörténhetetlen történetek közé sorolja, és Megyesi írói vénáját dicsérik majd, nem a valóságon hüledeznek.

Erre most nem tenném fel az utolsó húszasomat, de innen is látszik, hogy én sem vagyok több, mint holmi statisztája a Megyesi-univerzumnak.

Maximálisan egyet kell értenünk Esterházyval, aki ezt írja a Roló alatt egyik kis bevezetőjében: „Nem szoktunk rá úgy gondolni, mint nagy emberre, de az. Ahogy mondani szokás (én szokom): úgy emberileg, mint művészileg.”

Nem is tudom, mit irigyeltünk jobban annak idején benne, a metsző humorát vagy a szemléletét. Azt, hogy szinte mindent elolvas, amit újságként kinyomtatnak, és valahogy mindig megtalálja a kavargásban azokat a híreket, amelyek leginkább jellemzik az éppen aktuális állapotokat. És nem biztos, hogy mindig a címlapokon kell keresgélni.

A kilencvenes évek közepén szembesültünk azzal, hogy a váradi sajtókollégium első évfolyamának végzőseiként újságírók leszünk, az új generáció tagjai vagyunk, akik majd másként írnak, mint az elődeik. És igen, szerettünk volna Megyesi nyomdokaiba lépni, meggyökereztetni azt a stílust, amit ő képviselt. Ami nem volt olyan nyegle, mint a Magyar Narancsban meghonosodott beszédmód (bár azt is szerettük), nem volt annyira radikális, mint korábban Uj Péter, vagy mostanában Tóta W. Árpád. Jóval szelídebben mondta (és mondja most is) a magáét, miközben ugyanolyan kíméletlenül állt ki az abszurd Magyarország áldozatai mellett, azok mellett, akik valahogy mindig a ló faránál találták magukat.

Igazi humanista, mondanám, ha lenne még értelme ennek a szónak a migránskampány közepén. Ha értené valaki, hogy a csipkelődés mögött nem az a szándéka állt, hogy röhögjük ki ezt az élhetetlen országot, hanem az az illúzió, hogy egyszer talán majd elfogynak ezek a történetek, és neki szögre kell akasztani a humorát. Persze nem fogynak, dehogy fogynak, de talán nem lesznek majd olyan hajmeresztőek, jobban kell erőlködni majd, hogy megmutassa bennünk a cinizmust, a pökhendiséget és úrhatnámságot. Hogy jobban ellenállnak majd.

Furcsa, de én Megyesi Gusztávot olvasva tudom a legjobban szeretni Magyarországot, mert így pontosan látom, hogy mit nem tudok kedvelni benne. És egy kicsit már az ő szemével nézelődöm. Az ő szemével látom a királyi család bahreini látogatását, és szinte már büszkeséggel tölt el, hogy ez az elit végre a saját lábán jutott el oda, ahová magyar ember tán még repülővel se érhet el. Az ő szemével látom a lehetetlenül szűk zakót a király még koronázatlan vején, mert pályázatot már tud nyerni világosságot alig adó lámpákkal, de egyebet nem, és akkor már nem tudunk mást csak feszengeni, hogy nekünk tényleg csak ez jutott. Habsburg Ottó természetes eleganciájától és Göncz Árpád közvetlenségétől eljutottunk a szűk zakóig, a kínos feszengésig. Mert ott van azon a csoportképen minden, amiről Megyesi is beszél a kötetben, csak az élet néha pontosabb, gyorsabb, jobban spórol a szavakkal, egy képben mondja el, s csupán a lényeget.

Lehet, hogy akkor nem is Megyesit kellene dicsérni, hanem az életet, amely ilyen bőkezűen mutatta fel nekünk a valóságot. Még Bahreinben is rólunk mesélt. És ahogy Megyesi, úgy mi is, csak loholtunk utána, és nem győztük dicsérni stílusát, dramaturgiáját, éles tekintetét. És hálásak lenni, hogy mi is itt lehettünk. Velük egy időben, alattvalóként, alig apadó örömmel, hogy a lábunkon állhattak. Ha már a föld túl snassz nekik.

Fotó: Vajda József/nepszava.hu

Kimaradt?