facebook cover


Ágoston Hugó: Nemes Erdély Röhrig Saul Oscar


-A A+
A másság-tisztelet, a felelősség, empátia és szolidaritás nagy témái. „Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely segít, hogy emberek maradjunk, erről a reményről szól ez a film."

" />

Mintha egy hosszú név lenne... Nemes Jeles László a rendező. Erdély itt: Mátyás, a világ egyik legjobb operatőre, az idén január elsején elhunyt Oscar-díjas Zsigmond Vilmos méltó utóda. Röhrig Géza a főszereplő. És még sok nevet kellene felírni a csodacsapatból. Sőt így mintha egy címes név lenne: nemes erdélyi Röhrig Saul Oszkár. Pedig hát szegény Röhrig Gézának annyira nincs nemesi címe, hogy állami gondozott volt a szocialista Magyarországon. A Saul közelít a tárgyhoz – ne Saul királyra gondoljunk, akinek utóda a trónon a veje, Dávid lett; feltehetően a film alkotói is inkább a későbbi Pál apostolra, az egyházalapítóra utalnak a névvel, akinél a megvilágosodás, „az a bizonyos damaszkuszi fény (a qumráni fejbe verés után), talán egy eddig sok gonoszságot, bűnt és gyilkosságot elkövető embernek a belsejéből vulkánként, hirtelen kitörő lelkiismeretfurdalás lehetett, amely a visszanézés vádló és tetemrehívó pillanatában új utat keresett saját értéktelenségének a megváltoztatására”, amint azt egy tájékoztató esszé szerzője oly szépen és kifejezően írja.

Nincs film, amelyikről annyit tudhattunk volna, mint a Saul fiáról. Hallatlan sikereiről, nézettségi rekordjairól, esélyességéről. Szerzőiről: rendezőjéről és stábjáról, a színészekről. Arról, hogy soha magyar film ilyen rövid idő alatt, de egyáltalán annyi díjat nem nyert, mint a Saul fia – világviszonylatban is ritka. Ezek után a lehetetlen óra ellenére nem hagyhattuk ki a koronázó Oscar-gálát sem, hiszen régóta ilyen jó ügy miatt nem dobogott egyszerre annyi magyar szív. Jó volt százezrekkel együtt szurkolni. A Dolby Theatre (Hollywood, Los Angeles) hatalmas nézőtere, a zsöllyeszintje fölött magasodó további három emeletnyi balkon, a vörös szőnyeg, a világsztárok sokasága, a többi külsőség, a jellegzetes amerikai harsány túlméretezettség – mind a feszültség fokozását, a figyelem maximális megragadását szolgálja. Miközben maga a díj, tudjuk, szakmai szempontból nem feltétlenül a legmérvadóbb, illetve a hagyománya, a hírneve, a médiakörítése teszi mégis azzá.

Ha már itt tartunk: szinte észrevétlen maradt, tájainkon mindenképpen, hogy szombaton a Saul fia – magyar filmként először– elnyerte az Independent Spirit Awards, vagyis a „független szellem” díját. (Magyarországról eddig senki nem nyert ilyet, jelölés is csak tova negyed századdal ezelőtt volt.) Olvasom, hogy az utóbbi időben az Independent Spirit-ot többek között olyan külföldi filmek nyerték el, mint az Adèle élete és a Szerelem vagy A király beszéde. Azt hiszem, a művészi értéken, a narratív újításon és a közönségsikeren is túlmutatva a független szellem az, ami a Saul fiát is egyetemes remekművé, filmtörténeti mérföldkővé avatja. Azt mondanánk, valóságos csodává

Három fiatalember tűnik ki a remek csapatból, különösen azok után, hogy erőt próbáló népszerűsítő turnékon, interjú-alkalmakon is résztvettek, Magyarországon, de különösen Amerikában. Nemes Jeles László harminckilenc éves (nemrég, tíz napja töltötte) kiválóan beszél franciául és angolul, élt és tanult (többek között politológiát, nemzetközi kapcsolatokat, a filmrendezés mellett) Párizsban és New Yorkban, mesterének Tarr Bélát tartja. Ritka dolog, hogy egy rendező ilyen fiatalon, gyakorlatilag az első nagyfilmjével elnyerje a legrangosabb díjat. (Szabó István – aki, fantasztikus egybeesésként ugyanazon a napon, február 18-án született, mint Nemes Jeles, csak hát harminckilenc évvel korábban – a Mephistót negyvenhárom évesen rendezte, az Oscart 1981-ben kapta meg érte.) Erdély Mátyás már mexikói filmje után Los Angeles-i ügynökkel dolgozik, negyvenéves sincs még, s a világ legkeresettebb operatőrei közé tartozik. Röhrig Géza tíz évvel idősebb Nemes Jeles Lászlónál, költő, színész, rendező, kétlaki életet él, sokat próbált ember, csodálatosan komplex egyéniség. Saul Auslander alakításával – amerikai ultraszakértők szerint – „hovatovább filmtörténeti jelentőségűvé váló alakításával” nagyon közel állt hozzá, hogy a legjobb férfialakítás jelöltjei közé kerüljön az Oscarra.

Magyarországon áprilisban jelenik meg Gideon Greif Könnyek nélkül sírtunk című könyve, amely az auschwitz-birkenaui Sonderkommandó életben maradt tagjaival készült beszélgetéseket tartalmazza. Az izraeli történész könyve fontos forrása volt Nemes Jeles Lászlóék filmjének, legfőképpen ebből a tragikus oral historyból dokumentálódtak szociológiai alapossággal.

Bevallom, fáradtan, nyűgösen kezdtem nézni az Oscar-maratont. Kinőttem a „tipikus” amerikai filmekből, sosem szerettem egyes válfajukat, mese- meg kalandvágyam jóideje elhagyott, inkább az intellektuális filmek vonzanak (még sci-fiben is). Szerencsére jött a végén a várt megváltás: a Saul fia bevonult ebbe a történelembe is. A gála pedig a rendezői és főszereplői díjakkal, a Saul fiával, a nagydíjjal, az USA alelnökének beszédével hirtelen súlyossá, katartikussá vált: kérdésfelvetéseivel, mondanivalóival talán az eddigi legtartalmasabb gálává. A másság-tisztelet, a lelkiismeret és a múltunkért-jelenünkért-jövőnkért érzett felelősség, az empátia és szolidaritás, a humánum és az önbecsülés nagy témái merültek fel, Nemes Jeles László beszéde pedig a legjobbak egyike volt. „Az emberiség legsötétebb óráiban is talán van bennünk egy belső hang, amely segít, hogy emberek maradjunk, erről a reményről szól ez a film."

Hétfőn hajnalban rengeteg magyar ember ujjongott az anyaországban és a környező országokban. Lehet, hogy nem mindenki, el tudom képzelni például, hogy azok a hivatalosságok, akik szobrot állítottak az antiszemita Donáth Györgynek, most nem ujjonganak, rágják a kefét. Hagyjuk azonban most az antiszemita megnyilvánulásokat, beleértve a kommenteket is a magyar felületeken (különben persze a kérdések összefüggnek ...). Tekintsük azt a jellemző „kifogást” a Saul fia ellen, hogy bezzeg a nagy magyar történelmi fordulókról, például Trianonról (miért) nem készülnek filmalkotások. Röhrig Géza egy remek beszélgetésben erre azt mondta: szívesen játszana egy ilyen filmben. Kissé félve elhiszem neki. Félve, nehogy Feketéék vegyék kézbe a dolgot, és egy hamis Trianon-filmet, szokott giccset csináljanak. A tragédiánál is fontosabb ugyanis annak tanulsága. Mindenképpen ajánlanám, hogy a film elkészítéséhez – e szerény megállapítás jegyében: „Trianon fő vesztesei nem az anyaországiak voltak, hanem az a több millió magyar, aki egy nagyhatalmi döntés értelmében egyik pillanatról a másikra román, szlovák és szerb lett” – előtanulmányként, tájékozódásként olvassanak hozzá a marosvásárhelyi Markó Bélának, a vajdasági Végel Lászlónak és a dunaszerdahelyi Hunčik Péternek a kérdéskör tágabb horizontját fürkésző politikai esszéiből. Olvassák el máris utóbbinak a legfrissebb megszólalását.  És legyen benne, abban a filmben, a remény is. A remény, hogy a mai magyar hübrisz felhagy a nemzetállami miazmáikkal, és nem sodorja újabb tragédiába, történelmen kívüliségbe nemzetünket. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik