Gál Mária: A háború szele

Külpolitikai szerkesztőként naponta figyelem és írom a világ nagy fegyveres konfliktusait, de keddig még soha nem éreztem tényleges félelmet. Az orosz Szu-24-es vadászgép lelövésekor viszont meglegyintett a harmadik világháború szele.

Bizonyára azok számára, akik átélték a hidegháború nagy momentumait, ez sem volt több, mint egy újabb epizód a „csillagok háborújában”, nem okozott több izgalmat, mint a szovjet gép lelövése 1950-ben, vagy a szuezi, kubai vagy bármelyik más válság forró pillanatai. De mindez számomra és nemzedékem számára inkább történelem, mint valóság, s mindeddig soha nem kellett megélnem/megélnünk, hogy jövőnk tényleg attól függ, hogy épp „mennyire borul el az agya” valamely ország vezetésének, vezetőjének.

Kedden, az orosz gép lelövése utáni első órákban – bár racionálisan gondolkodva nyilván tudtuk, hogy egy vadászgép még nem a világ, s a nagyhatalmak szeretnek ugyan kicsiket kertelés nélkül lerohanni, megleckéztetni, egymás bajszát mégiscsak inkább szóban, mint tettekben ráncigálják – joggal szorongtunk. A történelem ugyanis azt igazolja, hogy a rációt időnként érthetetlen módon sutba vágják, ellenkező esetben nem került volna sor már két világháborúra – és hát a napjainkban zajló fegyveres konfliktusok túlnyomó részében sem épp a ráció dominál. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy a pohár már közel két éve telik, nem ráció kérdése, hogy mi minősül majd utolsó cseppnek.

Az ukrán-orosz konfliktus végletekig kiélezte az amerikai-orosz viszonyt, s Oroszország színrelépése Szíriában sem éppen orvosságként hatott az ezer sebből vérző relációra. A szíriai helyzet amúgy is a végtelenségig komplikált, s bár számomra inkább Törökország szerepe kétes a terrorellenes háborúban, mintsem az oroszoké, Washingtonban nyilván ezt másképpen gondolják. Az ukrán konfliktus kiélezte az orosz-NATO viszonyt is (gondoljunk csak az utóbbi időkben lezajlott demonstratív, soha nem látott mértékű, már-már showszerű kölcsönös erőfitogtatásra, a hadgyakorlatok tömkelegére mindkét oldalon), s az oroszok a végletekig feszítették a húrt, mindent megtettek az utóbbi időben, hogy őrületbe kergessék a Baltikumban, a brit és más északi államok légtere közelében a NATO légi őrjáratait. Ilyen előzmények után bizony egy török légtérbe behatoló orosz vadászbombázó, s főképp annak a kilövése egy NATO-tagállam által akár az utolsó csepp is lehetett volna az egyre telibb pohárban.

De csak néhány órán át féltem, az első amerikai, még névtelenül elhangzó nyilatkozatokig. Maga a tény, hogy hosszú órákon keresztül egyetlen NATO-tagállam, de maga az észak-atlanti szövetség sem szólalt meg, mutatta a probléma súlyosságát. És ezáltal nyitva maradt a két legfontosabb kérdés is.

Mindenekelőtt az, hogy Vlagyimir Putyin tényleg egy megalomán, a valóságtól már elrugaszkodott diktátor-e, akinek már semmi sem drága, vagy megmaradt korunk egyik legnagyobb hidegfejű stratégájának, aki a leglehetetlenebb helyzetekből is képes előbb-utóbb nyertesként vagy legalábbis minimális vesztességgel kikerülni? Putyin első megnyilatkozásában ott hagyott egy kérdőjelt, ami egyértelműen jelezte, hogy Moszkva Washington és a NATO reakciójától teszi függővé további lépéseit. A Kreml mindenható ura ugyanis úgy fogalmazott, hogy „komoly következményei lesznek” a törökök lépésének, ami bármit fedhet – akár katonai válaszlépést is extrém helyzetben.

Kevés volt ugyan a valószínűsége annak, hogy az oroszok odadurrantanak egy török F-16-nak, hogy ujjat húznak a NATO-val, de azt biztosra lehetett venni, hogy presztízsveszteséget nem tűr el Moszkva, hogy nem lesz elég számára egy esetleges ankarai bocsánatkérés, hanem elvárja, hogy a NATO és az Egyesült Államok valamilyen módon rendre utasítsa, megfeddje egyre kényelmetlenebb, bár nélkülözhetetlen szövetségesét.

Az első amerikai nyilatkozatok jelezték, lesz megoldás. A névtelen tisztségviselők a világ nagy hírügynökségeinek nem bírták eléggé hangsúlyozni, hogy a törökök Washington tudta nélkül lőtték le a Szu-24-t, ezután nem volt már kérdés, hogy Barack Obama nem fog teljes mellszélességgel kiállni szövetségese mellett. Nem is tette. Megjegyezte ugyan, hogy Törökországnak joga van saját légterét megvédeni, s azt is megismételte, hogy lám-lám az oroszok szíriai beavatkozása mennyire kiszámíthatatlan helyzeteket szül, de alapvetően nem volt ellenséges Moszkvával szemben, sőt kijelentette, szívesen látnák Oroszországot egy közös terrorellenes koalícióban. A NATO is hasonló hangnemet ütött meg, tegnap már azt is megerősítették, hogy nem török, hanem szír légtérben lőtték ki hátból az orosz gépet, s ezzel a világháború szele elcsitult. Putyinék egyértelművé tették, hogy nem katonai következményekre gondoltak.

A meccsnek azonban még nincs vége. Az a bizonyos pohár egyre telik. Most már nem csak azért kell aggódnunk, hogy Washington mennyire képes túltenni magát zsigeri oroszellenességén, Moszkva pedig zsigeri Amerika-ellenességén, hanem egyre inkább azért, hogy milyen napot fog ki a nagy elődök babérjaira törő újkori török császár. Aki pontosan tudja, micsoda ütőkártyával rendelkezik mind az Egyesült Államok, mind az Európai Unió felé. 

Fotó: nol.hu

Kimaradt?