Tamás Gáspár Miklós: Textilkultusz

Ezer szurony és guillotine se képes gátat vetni a szabad vélemény terjedésének, mint ahogy ezer lajosarany se bírja megakadályozni a köszvény előrehaladását.

Stendhal levele Adolphe de Mareste-nek 1819. december 21-én (Réz Pál fordítása)

 

Olvasom, hogy a romániai kormánykoalíció padsoraiban ülő harminchat szenátor és képviselő – ezek az ún. baloldalhoz tartoznak; ha ilyen a román baloldal, milyen lehet a jobboldal? – törvényjavaslatot készül beterjeszteni, amely büntetni rendelné a nemzeti lobogó, a nemzeti himnusz, az állami jelképek, a hadijelvények, a katonai és rendőri egyenruha és a bírói talár (stb.) iránt nyilvánosan kifejezett tiszteletlenséget (vö. ezzel). Igen, nem tréfa: ezt a büntető törvénykönyvbe íratnák bele, ahonnan józan emberek korábban már kihúzatták. Mihai Goţiu írja: barátaival – még Funar polgármestersége idején – aláírásokat gyűjtöttek, hogy valami elviselhetőbbel váltsák föl Avram Iancu hírhedten csúf és nevetséges kolozsvári szobrát a Román Opera mellett; másnap reggel elvitte a lakásáról a rendőrség, pedig nem is Avram Iancu emlékét sértette (sőt: a Iancu emlékét sértő szobrot óhajtotta szebbre-jobbra cseréltetni), de ez szentségtörésnek számított. Ez a szellem készül most visszatérni.

Ez a szellem Agamemnon Dandanache szelleme, ez a hang a Răcnetul Carpaţilor és a Vocea Patriotului Naţionale hangja. A különbség csak az, hogy Agamemnon Dandanache és conu’ Leonida ártatlan, naiv kezdők voltak (ezért is lehettek oly nevetségesek Caragiale halhatatlan színdarabjaiban), a mai állam hatalma ezerszerese annak a XIX. századi államénak, amely nem ismert olyan intézményeket, mint a személyi igazolvány meg a kötelező útlevél meg vízum, ahol nem volt digitális és telefonlehallgatás, ahol a csekély létszámú titkosszolgálatok (a cári Oroszország kivételével, ahol komolyabb forradalmi veszély volt) nem nagyon voltak képesek, de hajlamosak se a belföldi lakosság ellenőrzésére. A rendszerellenes elemeket ugyan sűrűn lecsukták, de aztán a fölforgatók kijöttek a börtönből, és nagy példányszámú lapokban folytatták „üzelmeiket” (ma nem nagyon csukják le őket, de nincsenek is nagy példányszámú lapjaik). A rosszindulat akkor is megvolt, csak nem volt hozzá ekkora apparátus és ilyen körmönfont technika. És a honpolgárok se voltak még annyira hozzászokva, hogy a hatóság folyton beleszóljon (neomagyar stílusban: belepofázzon, beleugasson) az életükbe.

Ugyanis ez a törvényjavaslat – amelyet remélhetőleg nem fogadnak el, de így is botrány, hogy megszületett – érzületet ír elő és érzületet tilt (jelen esetben tiszteletet és hódolatot ír elő, illetve bírálatot, gúnyt, paródiát, persziflázst tilt), ami jellegzetesen ütközik bármelyik jogállam alapvető jogelveivel.

De nem csak velük.

A reformáció volt az, amely a keresztyén vallást megtisztította a babonás elemektől. A tiszta istenhittől idegen a szimbólumok – pl. a szentképek, ereklyék – tisztelete, a papoknak mint valóságos varázslóknak, mágusoknak a félelemmel vegyes kultusza, a Bibliára rárakódott tradicionális (többnyire mágikus és mesei) elemek bálványozása, a jézusi üzenet helyettesítése a kései görög (pogány) filozófia szubtilitásaival, kifinomultságaival („teológia” álnéven), az egyház világi hatalma és vagyoni kiváltságai stb. Ne feledjük, hogy a fehérre meszelt kalotaszegi és háromszéki református templomok falán freskóknak kellett volna lenniük, s bennük oltárnak, amely előtt térdet kellett volna hajtani, de a fölszabadító reformáció véget vetett ennek, és tilalmazta a körmeneteket, zarándoklatokat, a védőszentek tiszteletét, a Madonna-kultuszt.

A kolozsvári Farkas utcai református templom – számomra a legfontosabb szakrális hely – belső vakolata alól előbukkannak a protestáns eleink által lekapart és lemeszelt freskók maradványai, és mélyen jelképes, hogy a legutóbbi restaurálás föltárt egy szép falfestményt, amely nem mást ábrázol, mint Pallasz Athénét, a keresztyén szemszögből legpogányabb istennőt.

S mint tudjuk, az unitáriusok (meg az anabaptisták) még messzebb mentek, nekik még az evangélikusok és reformátusok is mérgezettek voltak a tekintélyimádó és klerikális szellemtől – ki is tiltották ez utóbbiakat Dávid Ferenc teológiai diktatúrája alatt Kolozsvárról – , és az eretnek katolikusoknak csak a kolozsmonostori apátsági templom maradt (a „Kálvária”), messze a városfalakon kívül; és valaha még a Görögtemplom utca is a városfalakon kívülre esett, csak kívül lehetett ikonokkal ékes ortodox (görögkeleti, majd görögkatolikus) román templom.

Akármit művelt később az erőszakos ellenreformáció a Habsburgok alatt, a katolicizmus (és az ortodoxia) tárgytisztelete és „önreferenciális” (saját magára vonatkozó) egyházkultusza relativizálódott, a protestáns (és agnosztikus) kívülállók számára úgyszólván folklórrá vált, a védőszentek ünnepéből egyszerű „névnap” lett (gyermekkoromban reformátusok és unitáriusok nem is nagyon tartottak névnapot, ez pápista szokásnak számított, de a vallás – tehát a vallási különbségek – meggyöngülésével ez afféle világi ünnepi alkalommá vált; nem is jelent többet, mint a születésnap; ha mindenkié, akkor senkié).

Mindennek az a történelmi jelentése, hogy a tárgy – vagy a szellemi tárgy: a hagyomány és a kultusz – hangsúlya elhalkult, és előtérbe került a ráció. Ha már egyáltalán föltehetjük azt a kérdést, hogy melyik az igaz vallás, akkor utat nyitunk a kritikának, az előföltevések nélküli vitának.

Ennek (meg a fölvilágosodásnak) csak a romantika szegült ellen, már nyílt irracionalitással, az érvek lényegtelennek minősítésével, s vele persze: a nacionalizmus.

A romantika számára – amely rehabilitálta a vallást mint puszta érzést és a katolicizmust mint esztétikai élvezet forrását, mint amolyan szépségvallást, amelyben Raffaello van olyan fontos, mint Jézus – a ráció, „a hideg értelem” embertelennek tetszett. A romantika annyira átalakította a közgondolkodást, hogy még a fölszabadulási ideológiák is az érzelemre – a nemzeti érzésre – támaszkodtak, nem (mint a nagy francia forradalom) a filozófiára.

Ám a fölszabadító, demokratikus, forradalmi nacionalizmus egyetemes érzés volt – „világszabadság”, „akasszátok fel a királyokat!”, „respublika, szabadság gyermeke, s szabadság anyja, világ jótevője”, „pirosló arccal és piros zászlókkal”, amint azt minden magyar gyerek tudja – , mindenki függetlenségét, a nemzetek közötti egyenlőséget hirdette (nem úgy, mint később a reakciós-konzervatív változatok: máig).

A nemzeti érzésnek is ugyanaz lett a sorsa, mint minden másnak: egyre inkább kapcsolódott a fönnállóhoz, a már meglévőhöz, a tárgyhoz. A tárgykultusz Európában természetesen a katolikus (és az ortodox/görögkeleti) vallás külsőségeit utánozta, alacsonyabb stílusban. Ahogyan a templom előtt keresztet vetnek, az oltár előtt térdet hajtanak, a szentképet vagy a püspöki gyűrűt  megcsókolják – meg ahogy az uraság előtt valaha meghajoltak, kalapot emeltek, félreálltak az útjából –, úgy a kiváltképpen és sajátképpen világi jelképek köré is kultusz szerveződött. Ennek a magva a katonai ceremónia. Különösen jellemző a nacionalizmus militáris modora Romániában. (Valamint teljes összeolvadása az ortodox egyházzal, amely ma már sokkal sovinisztább, mint amennyire egyáltalán keresztyén – egészen a vasgárdista szimpátiákig. Lásd pl. Vadim temetését, ahogy mondani szokás, fényes papi segédlettel.)

Az a gondolat, hogy a nemzeti lobogót (a botot és a vásznat), az egyenruhát és a bírói talárt tisztelni kell, esetleg elviselhető mint merőben folklorisztikus babona – TEXTILKULTUSZ – , senkit nem akarnék megbántani, aki ebben hisz, ahogy protestáns létemre tisztelettudóan tudomásul veszem, hogy valaki keresztet vet egy üres kőépület előtt, ha nem is ízlésem szerint való (és nem is nagyon összeegyeztethető az evangélium szellemével), és az, hogy valakit heves érzelmekre indít valamely tetszőleges színkombináció, pl. a piros-sárga-kék, a történelem ismerői számára nem meghökkentő, bármennyire abszurd, ha jobban meggondoljuk. Azért se tennék senkinek szemrehányást, ha visszafordul útjából, mert átszaladt előtte egy fekete macska, vagy ha nem tűzi ki menyegzőjének napját péntek, 13-ára. Legyünk toleránsak.

De a kései, dekadens nacionalizmusnak (és újabb változatainak, amelyekre itt nem térek ki) ez a tárgyias-babonás kultuszjellege egészen más képet ölt, ha büntetőjogi védelemben részesítik. Ha a román állam bírságot vagy ne adj’ Isten börtönbüntetést szab majd ki valakire, aki rap-stílusban himnuszparódiát ad elő, karikatúrában használja a nemzeti színeket, vagy annak a (szerintem helyes) nézetének ad hangot, hogy akkor lesz szabadság, ha már nem lesz rendőrség, csendőrség, hadsereg, határőrség, vámőrség, pénzügyőrség, titkosszolgálat – egyik sem létezik öröktől fogva, és nem is örökkévaló –, és nevetségesnek találja a tiszti pöffeszkedést, a vigyázállást és a csizmacsapkodós díszmenetet mint az emberölés állami glorifikálását, és osztozik az evangélium ellenszenvében a bíráskodás és az ítélkezés iránt (mint Tolsztoj), tehát komikusnak és visszatetszőnek találja a fölcicomázott, taláros képviselőit az intézményes kényszernek, a törvényes erőszaknak – nos hát akkor Románia polgárai búcsút mondhatnak a szabadságnak. Még mint puszta elvi fönntartásnak is.

A harminchatok törvényjavaslata persze nevetséges. De nemcsak nevetséges. A szenátorok és képviselők a szabadelvű-demokratikus, alkotmányos választási-képviseleti rendszer jóvoltából lettek a közhatalom részesei, törvényhozók. Az alapföltételezés az, hogy a nép a különféle meggyőződésű és beállítottságú jelöltek (illetve pártjaik) között választ, és az alkotmányos rendszer nem állapítja meg előre: mi kell hogy legyen a véleményük a közügyekről. Ezt a már megválasztottak se korlátozhatják birtokon belül. Azoknak is van választójoguk, akiknek ez az egész nemzetállami díszletanyag nem szent, sőt: azoknak is, akik komikusnak és ízléstelennek találják, lenézik, vagy egyenesen utálják. Azoknak is, akik másféle jelképeket tisztelnek. Azoknak is, akik lelkiismereti okokból megtagadják a katonai szolgálatot, mint a nazarénusok. (Azt alig merem említeni, hogy angol, német, holland nyelvterületen vannak olyan protestáns vallási áramlatok, amelyek erkölcstelennek tartják az adó- és vámfizetést meg a kamatszedést, más néven uzsorát.)

A nemzetállam urbanisztikai ízlése – régebben egész Európát, manapság már csak Kelet-Európát teleszórták ízléstelen nacionalista emlékművekkel és szobrokkal, amelyekből árad a legbutább hatalmi gőg – rettenetes. A hazafias kő- és bronzgiccseket vallási hangulatú koszorúzási ünnepségekkel szentelik föl újra meg újra, s kirendelik rájuk a hamis népviseletbe bújtatott, unatkozó óvodásokat, s ha pár kölyök ráfirkál valami gúnyos megjegyzést a talapzatra, fölhangzik a sértett ordítás. Sötét öltönyös, testes urak állnak ott komoly képpel, kalaplevéve, s ünneplik és ünnepeltetik a saját hatalmukat, míg szól a rezesbanda.

Még azok is, akik tisztában vannak ezeknek az államoknak az elnyomó, diszkriminatív, részrehajló, önző és korrupt jellegével, azok is vigyázzba merevednek, mert az a közkeletű babona, hogy ha nem viselkednek ájtatosan a zászló meg az egyenruha láttán, a hazafias indulók hallatán, akkor a népet sértik, nem a népet a demokratikus hatalmától megfosztó állami vezetőket.

Mosolyogni tilos.
Dandanache urat szentté avatták.
Aki kacag, fizet. 

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kimaradt?