Kustán Magyari Attila: Álérvek és párhuzamos monológok

Mint minden mániákus facebookozó, időnként legalább annyira fontosnak tartom a hozzászólásokat átfésülni, mint a bejegyzéseket vagy cikkeket, amelyek alatt a nép hangja terem (és gyűl). És lassan kis gyűjteményem lesz az álérvekből.

Nemrég tudatosult bennem ugyanis, hogy a régi probléma – miszerint az emberek gyakran nem párbeszédet folytatnak, hanem monológokat dobálnak egymás mellé – egyik okozója az álérvek bevetése. Az álérvek olyan érvek, amelyeket a másik félnek tulajdonítanak, holott annak eszébe sem jutna ilyesmi.

Rögtön egy példa: a melegeknek megadott/megadandó házassághoz való jog kapcsán szokott rendre felmerülni, hogy „lassan már kötelezni fogják a heteroszexuálisok számára is”. Ez egy jól hangzó, remekbeszabott érv, ami valóban meghökkentő és a maga módján ijesztő – volna, ha bármilyen valóságtartalma volna.

Ez az álérv viszont csak arra szolgál, hogy fölöslegesen riogasson, és ha már a valós érvekre kevés az érvényes válasz, hát pótolni igyekezzen azokat. Aki valóban elhiszi, hogy a szabadság megadása egy kisebbségnek egyfajta kötelességet ró idővel a többségre, azt gondolhatja még, hogy idővel a teljes román lakosság magyarul kell beszéljen, a székely zászló alatt (amelyet nyilván ki kell majd tűznie Bukarestben is).

Az álérv cáfolása ráadásul fárasztó is: sokkal fontosabb volna releváns érveket megvitatni (szép álom: racionálisan, adatok mentén, megfelelő tudással a hátunk mögött), mint a szélmalmokkal hadakozni mindkét oldalról.

A Noua Dreaptă rendszerint a magyar szeparatizmus és a székelyföldi románok elnyomása ellen küzd, szegényem. Még akkor is, ha egy (növekvő?) szélsőséges kisebbség körbeásná Székelyföldet és vizesárokkal töltené fel a határokat, a többség legfennebb egy autonóm területre vágyik, ami nem az a szeparatizmus, amire az ND gondol, viszont hangzatos és rémisztő.

Az új kotta szerint, aki a menekülteket védi, az a hazáját támadja. Remek érv, de tarthatja magát? Túl azon, hogy a kérdés árnyaltabb, mint amilyen szinten tárgyalni szoktuk, és túl azon, hogy ezzel az erővel a keresztények számára ismereteim szerint etalon Jézus ebben a megközelítésben hazaáruló volt (merészelte védelmezni a szegényeket, holott, tudjuk, az ő hibájuk minden), sokan készpénznek veszik ezt az álérvet. Mindenki félti a családját, az életterét, a pénzét, de ez nem jelenti, hogy megfelelő körültekintéssel ne segíthetne.

A kérdés persze, hogy mit akarunk: érvelni, vitázni, ezáltal egymással beszélgetni és közelebb kerülni az igazsághoz, vagy átdobni a szennyest a szomszéd udvarára, majd elszaladni onnan? Hajlandóak vagyunk több, ellenőrizhetően hiteles forrásból tájékozódni egy-egy megszólalásunk előtt, vagy közhelyeket csomagolunk újra, amelyeket axiómaként próbálunk továbbadni?

Aki csak továbbgördíti a közhelyeket, az áldozata is ezeknek. Aknamezőn nem javasolt behunyt szemmel rohangálni.

(Fotó: bearingdrift.com)

Kimaradt?