Papp Sándor Zsigmond: Amikor fáj az öröm is
facebook cover


Papp Sándor Zsigmond: Amikor fáj az öröm is


-A A+

Két fontos könyv is a kezembe akadt mostanában. Sorin Adam Matei egyperces esszéi a kétezres évek Romániájáról (Pradigma-váltó, a budapesti Typotex adta ki), mely pillanatfelvételek pompásan egészítik ki, támasztják alá Lucian Boia súlyos állításait (Miért más Románia?, a kolozsvári Koinónia).

Azt vettem észre magamon, hogy hosszú és vértelen küzdelem után sikerült annyira leráznom magamról Romániát, hogy már semennyire sem érdekel, most mégis vadászok a róla szóló könyvekre. Bár a puszta tényeknek engedve szülőhazám, mégis úgy vagyok vele, mintha távoli és egzotikus gyarmat lenne, ahol a sors furcsa fintora miatt, mégis harmincnál is több évet húztam le. Ismerős és kézreálló mégis ez az egzotikum.

És minél jobban távolodom tőle, annál jobban szeretném megérteni. Annál inkább veszem észre magamon a ragaszkodás perverziójának furcsa jeleit.

Ezért is jönnek olyan jól azok, akik kíméletlenül (vagy csupán őszintén?) beszélnek róla. Azért sorolják a hibáit, hogy senki se essen az elbizakodottság bűnébe, senki se dőljön be a mítoszoknak. És mert vallják, csak a hibák következetes felemlegetése vezethet el a diagnózis megfogalmazásához, a gyógyításhoz. Ezért kell újra és újra elővenni őket, szem előtt tartani, mert ha besöpörjük a szőnyeg alá, az sokkal nagyobb árulás, mint amit a „hitelrontás” miatt kiáltanak rájuk. Mert ők is ugyanazzal szembesülnek, mint amit itt néha a kommentekben is lehet olvasni: hazaárulás folyton a rosszat felemlegetni, miért nem írnak, írunk a jóról.

Ez két ok miatt sem túl jó. Egyrészt a román, de főként a magyar ember szemében a jó és a rossz gyakorta pártszimpátia függvénye. Ha a szívem csücske van hatalmon (hiszen ez még manapság is inkább érzelem, semmint racionális döntés függvénye), akkor hirtelen minden megszépül, még az áremelkedés és az életszínvonal csökkenése is új értelmet kap, ha viszont az országot elemésztő ellenség, akkor az sem jó, ha ingyenessé teszi a sört. Másrészt előre mindig az vitt, ha pontosan tudtuk, mit és hol kell javítani a szerkezeten, ehhez pedig először is hibajegyzék kell.

Ezért nem túl népszerű Romániában Boia és Adam Matei, akiknek viszonylag hosszú és józan listájuk van. És épp ezért van rájuk olyan égetően nagy szükség, ahogy a magyar megfelelőikre is. Miközben szinte a lehetetlenre vállalkoznak, hiszen minden józan mondatuk azonnal az indulat ködében vész el. De akkor is mondják szívósan, makacsul, mert másként nem megy.

Amikor Boia kijelenti, hogy a románoknak nincs tisztességkultúrájuk (ellentétben a magyarokkal, lengyelekkel), hanem kompromisszum-kultúrájuk van, mert ez volt a túlélésük ára, akkor elismerően csettint a kívülálló olvasó. Otthon pedig legszívesebben keresztre feszítenék. De Adam Matei sem lehetett az év embere, amikor arról beszélt, hogy hamarabb kellene fogkefe a vidéki románoknak, semmint autópálya, vagy hogy mitől lehet olyan amorózó a magát szexuálisan igen aktívnak gondoló román férfi, amikor egész nap a tévé előtt aszalódik miccsel és sörrel a kezében.

Ám akkor jár el a legrosszabbul a magyar olvasó, ha mindezt kéjes kárörömmel könyveli el. Hiszen ha alaposabban olvas, akkor csakhamar felfedezi a közös pontokat ezen a lajstromon. Egyre ismerősebbekké válnak a tünetek, és akkor már oda a vigyor. Másrészt a kulturális vagy bármilyen felsőbbrendűség csak arra jó, hogy a saját komplexusainkat rejtse el. Mit is mond Adam Matei a románok igen elterjedt, viccekbe csomagolt lenézéséről ma már alig létező zsidó honfitársaik kapcsán? „Az antiszemitizmus valójában a kisebbségi komplexus beismerése, amely paradox módon felsőbbrendűségi komplexus formájában nyilvánul meg. Ha az antiszemita románok azt szeretnék, hogy tiszteljék őket, és erős nemzetté akarnak válni, meg kellene szabadulniuk kisebbségi komplexusaiktól, ennek köszönhetően ugyanis nemcsak toleránsabbakká válnának, hanem eredeti céljukat is elérnék: a történelem győztesei közé kerülnének.”

Írjuk csak be a fenti megállapításba a románok helyére a magyarokat, s mindjárt sajogni kezdene az a finom kis káröröm. Mert ennél igazabb mondatot el sem tudnék képzelni a mai magyar valóságban.

Ismerjük meg hát Romániát, hátha közelebb jutunk Budapesthez. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik