Demény Péter: Magyari Tivadar pihent agyú tekintete
facebook cover


Demény Péter: Magyari Tivadar pihent agyú tekintete


-A A+

„Akkoriban még volt asztalfő.” „Mire a város egyik végén bejött Horthy Miklós, a város másik végén ott ment ki a budi kulcsa: lárévédéré!”

Azt hiszem, ha fel kellene sorolnom, mi teszi szebbé, elviselhetőbbé, a humor fényében villogóvá az életemet, Magyari Tivadar cikkeit a transindexes rovatából oda sorolnám, ahová Könczey Elemér karikatúráit: a pihent agyú poénok páviánülep-piros paprikái közé. És az online újságban megjelent hozzászólásokból, no meg a Facebookon összegyűlt tetszikelésekből úgy sejtem, nemcsak az enyémet, és nemcsak én sorolnám oda.

„Miért jó a kerekes kút? Azért, mert oda lehet tolni, ahol víz van.” Ez a Hofi poénja, de jól látszik, mi az, ami rokon nála és Magyarinál és minden humoristánál: a látásmód. A bejövő Horthyt a kimenő budikulccsal állítani ellentétbe egy olyan cikkben, melynek címe Mind eltűntek a románok, vagy az egykor még létező asztalfő fölött siránkozni a nagyszülők vetélkedésében („olyan megható, hogy sírva fakadnék, ha a háborúban nem vesztettem volna el a könnyzacskóimat” – jut eszembe egy másik poén egy rajzfilmből) – ez mind látásmód kérdése, azé, hogy együtt zokogunk-e a bávatag zokogókkal, vagy szárazon mondjuk okosságainkat, vagy pedig magunkon is nevetünk, és még egy történet is eszünkbe jut közben, amely fiktív, de jellemző, és ezért már valóságos is.

Magyari, aki alkatilag is emlékeztet Woody Allenre és Bajor Andorra, egészen másként lát, mint egy ember – úgy, mint egy ember, akinek humora van. „És hogy még vagy mostanában?” – ez az a kérdés, amelyre soha nem válaszolna (a Transindexen a Holt Költők Társaságának tagja, és a születési év – 1968 Kolozsvár – érdekes, a város is születési évvé avanzsált; meg a foglalkozás – szociológus – alatt a rovat szokása szerint az is ott áll: A kérdés, amire soha nem válaszolna), és ebben saját kolozsváriságát, illetve a kolozsváriak egy részére annyira jellemző beszédmódot figurázza ki.

Ezzel a mimetikus képességével gyakran él, s többek között ennek köszönhető az olyan szövegek egyáltalán nem diszkrét bája, mint a Kovács-Szabó János István táncot és illemtant tanít a fiának („Amikor megérkezel a Kerekdombra, Erzsike születésnapjára, bemész szépen, és először köszönsz az öregeknek. Mondod szépen Banyó néninek: »csókolom, Banyó néni, hogy még tetszik lenni?« Utána mondasz valamit Jani bácsinak is; nehogy nekem csak elmenjél az öreg mellett, és ne szóljál nekije, akármilyen hülye, mert leég a pofámról a bőr. Mondasz nekije szépen valamit a karburátorról. Aztat szereti, mert egész életiben mind a karburátorokat dikicselte.” – 23.), a Barna rántás vagy A menyasszony nem ismeri a vendégeket.

A másik, amit el kell mondani, az Magyari foglalkozásával, s még inkább szocializációjával függ össze: hogy Erdélyben született, és egy olyan nemzedékhez tartozik, amely az irodalom fontosságának hitében nevelkedett. Ezért tudja olyan nagyszerűen parodizálni a házi olvasmányokat a Kulturális különbségek az ágyban című ciklusban, hogy az ember már-már visszatérne az iskolába, hadd röhögjön ő is, felszabadultan, lázadás nélkül, hogy például „a versben megjelenik egy kis időre a jóisten, aki jól felviszi a tyúknak a dolgait, és ad neki enni” (99.), vagy hogy Montgomeryt, a főurat éppen úgy hívták, mint a várat.

A kötet – Megszokás első látásra – az idei Kolozsvári Magyar Napokra jelent meg a Koinóniánál, borítóját Szentes Zágon tervezte, aki úgy játszott a színekkel, hogy a „megszokás” igekötője éppúgy fehér, mint a „látásra” töve. Sejthető, mennyire értem ezt a játékot és mennyire egyetértek vele (ha egyáltalán lehet használni ezt a szót ebben a környezetben: egyetérteni egy grafikával), hiszen valóban semmit fontosabbnak nem tartok, mint a látásmódot. Ahogy Esterházy Péter mondta egy interjúban, az a humor, mely a szövegeit átitatja, a világra vetett tekintetéből származik. 



A Vélemény rovatban megjelent cikkek nem feltétlenül a szerkesztőség álláspontjat tükrözik