Ambrus Attila: Eső után köpönyeg

ambrus-attila szinesHogy mi a nemzetpolitikai felelősség, és mennyi maradt még belőle – mármint a felelősségből – arról brassói látogatásán Szili Katalin szólt. (Informális csatornákon tudtomra adták, hogy ha jót akarok, például azt, hogy a mai potentátok esetleg leüljenek velem egy asztalhoz, akkor kerüljem el a volt házelnök társaságát. Amire én most nyilvánosan azt üzenem, világért sem akarok olyanokkal egy asztalhoz ülni, akik meg akarják szabni, hogy kivel üljek egy asztalhoz...)

És Szili Katalin hitelesen szólt a nemzetpolitika kihívásairól. Hitelesen, mert ő volt az, aki saját pártjának vezetőit is felszólította: a külhoni magyaroktól kérjenek bocsánatot azért a hírhedt december 5-i népszavazásért. Az elnök asszony azok közé a kevesek közé tartozik, akik a nemzetpolitikai célokért le tudnak mondani a pártpolitikai érdekeikről.

Többen vannak olyanok, akiknek csak a pártérdek számít. Akik mindig valami ellen állnak, sohasem valami mellett. Akik most felszólítanak, hogy kövessük a felvidéki példát.

Melyik példát is? És miről szól ez a példa?

Számomra semmiképpen sem az összefogásról. Ellenkezőleg! A széthúzásról. Az örök és felesleges vita kiélezéséről. Annak firtatásáról, hogy ki a jó és ki a rossz magyar. A szekértáborokba való besorolódás fátumáról. Az anyaországi gyűlöletimport elkerülhetetlenségéről. A hatalombrókerség csúfos diadaláról.

Milyen szűklátókörű, istenem, aki most örömmel üdvözli, hogy a fontosabb felvidéki magyar civil szervezeteket tömörítő Szlovákiai Magyarok Kerekasztala, a Magyar Közösség Pártja és a Most–Híd képviselői aláírták a Szlovákiai Magyarok Alapdokumentumát. (Felvidéki újságíró kollégám szerint a dokumentum tulajdonképpen arról szól, hogy a felhők fölött mindig kék az ég, vagy hogy az ember életének egyik alapfeltétele a zavartalan levegővétel. A megegyezésnek nincsen egyetlenegy olyan eleme sem, amellyel a szlovákiai magyarok megmaradását és fejlődését szem előtt tartó és szorgalmazó ember ne értene egyet. Ráadásul a benne foglaltak mindkét szlovákiai magyar párt programjának régóta gerincét képezik.)

Kitörő lelkesedésüket a példálózók – akik csak ritkán viselkedtek példaadóan – azzal indokolják, hogy „felvidéki nemzettársaink fontos és szükséges lépést tettek egy hatékonyabb közösségi érdekérvényesítés felé, bölcsességről, megfontoltságról és hosszú távú stratégiai gondolkodásról téve tanúbizonyságot."

Ennek a felvidéki kétségbeesett összefogásnak az eredője és oka azonban egyáltalán nem a bölcsesség és a stratégiai gondolkodás, hanem éppen annak a korábban megmutatkozó hiánya. Másként – kérdezi a már idézett felvidéki kollégám – mi lenne a magyarázata az életképtelen egereket szülő „hegyek" hónapokig tartó vajúdásának? A késői kiegyezési kísérlet annak a választásnak a kudarca, amelyen a magyar pártok – az anyaországi pártok biztatása, támogatása közepette – egymás torkának estek, kis híján valahányan elvéreztek. Megrozzant a Híd, s ha fejét nem is, de nevét vesztette a magát – ki tudja miért? – egy ideig a Koalíció Pártjának nevező politikai alakulat.

A megroggyant felvidéki magyar képviselet eredménye, illetve eredménytelensége jól kisejlett Szlovákiai utam során. Két korábban egymást gyengítő párt összefogása csak hosszútávon hozhat valamelyest eredményt. Ez borítékolható. És hosszú távon is csak akkor lesz eredménye, írja inkább realitástól mint cinizmustól átitatott írásában Barak László, ha végül „azt tapasztalják a közemberek, hogy a „fejeseik" nem háborúznak folyton egymással triviális hülyeségek miatt, nem irigykednek egymásra, nem méricskélik a másikban például a >>magyarságmennyiséget<<, nem mocskolják egymást pusztán karrierféltés miatt, nem igyekeznek haveri, nemzetiségi és pártalapon gazembereket, szélhámosokat leplezni..."

Kövessük hát a felvidéki példát? Szerintem inkább ne!

Inkább előzzük meg a károkat, például úgy, ahogyan Szili Katalin is tanácsolja: legyen elsődleges a nemzeti hovatartozásunk, és csak azt követően jöhessen szóba, hogy ki milyen politikai pártállású. A választási kampányban már jelét adhatják annak az erdélyi magyar politikusok, hogy nem az eső utáni köpönyeget divatját akarják meghonosítani felvidéki példára. Mert ha ez váltja fel az ernyőt a fejünk fölött, akkor reánk szakad az ég. S majd valamilyen emberi hegyibeszéd-paródiában egyezhetnek meg abban szomorúan elöljáróink, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

Kimaradt?