Rostás-Péter István: A nevető negyedik

Mondják, szinte közhelyszerűen, hogy az angol–francia háborúk során a britek rendszerint megnyerték a csatákat, a franciák viszont sorozatosan győztesként kerültek ki a békekötésekből. Valahogy így érezheti magát egynémely honi politikai szereplő, például a szocdemek pártja és az újdonsült parlamenti tényezőként fellépő AUR, amint az utóbbi napok koalíciós tapogatózásait szemlélik (és kommentálják). A képlet első nézetre egyszerű, matematikailag levezethető, és mégis… a megoldást az nehezíti, hogy mielőtt a szöveges példa fölé hajoltak volna a felek, majd mindenikük elszámolta magát: a liberálisok 30 százalék fölé gondolták teljesítményüket, az USR+ húsz körül látta magát december hetedike hajnalán, a PMP szordínósan, de annál kitartóbban bizakodott a bejutási küszöb átlépésében, nem beszélve a Pro Románia kalkulusairól. A PSD pedig épp annyival kisebb győzelmet aratott, amitől, Pontáék hiányában, még a meglepően hasító AUR-ral „szövetkezve” sem tudja érdemben megakasztani a voks utáni folyamatokat. Az RMDSZ hozta eddigi formáját. Nagyjából. Apróbb metszetekben a Szövetség teljesítménye – főleg a középtávon bemérhető (főleg szórványvidéki) következményeivel – lehetett volna jobb is; és nem pusztán egy-két mandátumos többlettel számolva, amit sikerként lehetett volna kommunikálni.

A kormányalakítási egyeztetésekre visszatérve nem az erre szánt idő a mérvadó – ettől még a több mint egy évig elhúzódó belga válságra utalni analógiaként mégis túlzás: a brüsszeli kormány ügyvivő kabinetként működve különösebb gond nélkül eligazgatta az országot a maratoni patthelyzet dacára. Az időtényező fontos, de mostani megközelítésem szempontjából másodlagos. Intenzív tárgyalássorozattal ez is lerövidíthető, de hát itt vannak a görcsök. A részben érthető feszültségek: a PNL és az USR-PLUS közti csörték nemcsak a kampány(ok)ban, de a liberális kormányzás idején is számtalan felhorzsolt felületet eredményeztek. Az is elfogadható a maga során, hogy mindenik tábor maximalizálni szeretné a majdani koalícióban elfoglalt szerepét-súlyát. Az viszont már kevésbé értékelhető, hogy ezt miként teszik, hogy fennhangon üzengetnek, vagyis igyekeznek kifele és a színfalak mögött egyaránt teljesíteni. Az ilyen dupla frontos megoldás rendszerint nem visz sikerre, ha meg erőltetik, többnyire torz helyzeteket eredményez. És ezt használhatja ki, egyelőre kommunikációs szinten, a körön kívülre szorult negyedik. 

Romániában a koalíciós politizálásnak, és azon belül a hatalommegosztással járó kormányzásnak tanulságos, de jobbára lelombozó a hagyománya: a kabinetbeli partnerek nem tudtak élni a lehetőséggel, energiájuk jó része a továbbra is vetélytársként elkönyvelt másik fél térnyerésének visszaszorítására fecsérlődött el: mintha a „ki kormányoz jobban” című versenyre neveztek volna be, mihelyt a kabinetet beiktatták. Valljuk be, az olajozottan működő koalíciós politizálás tankönyvbeli ábra (vagy ábránd) csupán; még az oly klasszikus német példa sem hibátlan. Jelen esetben alapkérdés, hogy a mi körvonalazódó együttkormányzatunk tagjai valóban hiszik-e, hogy négy évre, de legalább szűk három esztendőre szóló terv lenne a megoldás – felmérik-e, hogy ez egyben lehetőség is olyan folyamatok és változások elindítására, amelyeket egy esetleges politikai vetésforgó után nem lehet eltéríteni, visszafordítani. Van-e jól körülírható prioritáslistájuk, letisztult elváráshorizontjuk, aminek fejében kompromisszumot kötnek, vagy csak a pillanatnyi helyzet vesztés-szerzés diktálja döntéseiket. Az ellenzékbe kényszerült szocdemeknek ez a képlékeny helyzet jól jön, minimalizálják a hatalomból való kiszorulásukat, és egyben leplezik frusztráltságukat, az AUR-nak kottát adtak a kezébe, amellyel folytatja rendszerellenes harsánykodását. Eközben növekszik az általános elégedetlenség, még az úgynevezett jobboldali szavazók vagy a „pártsemlegesek” is szóvá teszik a „konclesők” acsarkodásait, ami e visszás helyzetet okozza, pedig hát lenne itt a közjóra való teendő elég…

A belga meg német példálózás után még egy minta elférne e szövegben, bár a párhuzam itt is sántít: Izraelben legutóbb a választási döntetlen után a két nagy tábor megegyezett a mandátumfelezésben; azonos időközökben váltanák egymást a kormányfői poszton a két vezető párt jelöltjei, de ott igen érzékenyen egyforma a súlyuk a parlamentben, és már bele is fáradtak a sűrűn sorjázó választásokba. Ehhez viszont bölcsességre, kellő fegyelmezettségre van szükség, amiből a romániai közélet még jócskán importra szorul.

Kimaradt?