Kustán Magyari Attila: Az elnök és barátai

Úgy tapsol a szolgalelkű sajtó a Biden-csapat minden új jelöltjének, mintha puskát tartanának a fejükhöz.

Nevetséges, ahogyan a „progresszió” és „sokszínűség” mint bűvös szó mindent átitat. Amíg az amerikai republikánusok és világszerte a (szélső/)jobboldal az isten-haza-család mítoszaiba kapaszkodik, egy nemlétező múltba és annak megvalósíthatatlan megélésébe, addig a liberálisok nem győznek a „progresszióval” házalni (ellopva a fogalom maradék értelmezhető tartalmát is a baloldaltól).

Joe Biden alakuló csapata kiütötte a biztosítékot az utóbbi hetekben, de keveseknél. Kiderült például, hogy Cedric Richmond, az új elnök csapatába beválogatott főtanácsadó egyik szerepe a klímaváltozást mérséklő politikai döntések igazgatása lesz – csak hát az úriember jelentős támogatásokat kapott az olaj-, gáz- és vegyiipartól, ami némileg mérsékli a reményeket azt illetően, hogy hajlandó lesz megtenni az érdekeiket sértő lépéseket.

Egy másik esélyes Rahm Emanuel, aki a szállításügyi minisztériumot vezetheti a jövőben, kifejezetten ellenszevvel van a Demokraták balszárnyával szemben, azokkal, akiknél a progresszió nem a különböző identitások felmutatását jelentené, hanem a környezetvédelmet, munkásjogok erősítését, lakhatási problémák enyhítését és így tovább.

Újabb gyöngyszem a külügyminiszternek jelölt Antony Blinken, akiről a magyar média többnyire annyit bírt kinyögni, hogy „félig magyar” vagy „magyar” – mintha ennek bármilyen jelentősége volna –, holott némileg fontosabb, hogy Blinken kritikátlan az izraeli állam palesztin-ellenes lépéseivel szemben, vagy, hogy társalapítója annak a WestExec Advisors nevű tanácsadó cégnek, amelyik a hadiipart közelíti az állami szervekhez, köztük a Pentagonhoz. Mégiscsak más, amikor magyar vesz részt háborúk indításában, nem? Kokárdával a mellényzsebben, már csak ezt remélhetjük még.

Ahogy arra a The Guardian is felhívta a figyelmet, a sokszínű adminisztráció ígérete csalóka, mert a legtöbb jelölt Biden politikai köreiből érkezett. Azokat a politikai szereplőket, akik veszélyeztetnék a háta mögött álló gazdasági szereplők érdekeit, mellőzni fogja: ahogy azt cinikusan megjegyezte, hogy Bernie Sanderst vagy Elizabeth Warrent „nehéz” volna a kongresszusból átültetni az adminisztrációba – meg hát egyébként is „jelentős képviselettel” bírnak a progresszívek (ebben az esetben gyakorlatilag: a balszárny) az eddig összeállított adminisztrációjában – értsd, a számuk nulla, és éppen ennyit követel meg a nagytőke is.

Mindeközben a porhintést csúcsra pörgették: a pártsajtó nem győz ámulni a sokszínűségen, aminek az első hírvivője Kamala Harris volt – ő egycsapásra több kvótát is teljesített, kommunikációs csapata pedig csak nőkből fog állni. Ájultan hullnak Biden karjaiba a párthű megmondóemberek, miközben nem győzik eléggé kihangsúlyozni, hogy mennyire megvetik a Trumpra szavazókat – az ország egyesítésének jegyében, gondolom. (Persze, nem kell a másik oldalt sem sajnálni, ahol úgy tartanak a „kommunizmus” megjelenésétől, mintha nem olvasnák a Biden-csapat összetételéről szóló híreket).

A Demokrata Párt liberálisai még nem értették meg, hogy ez átlátszó: hiába nő vagy indiai, vagy afroamerikai valaki, vegán vagy gluténérzékeny, leszbikus vagy queer, hogyha a háta mögött ugyanazok az üzleti körök állnak, és a politikai döntéseit ez határozza meg. Nincs az a kvóta, amit, ha betöltenek, meg fogja oldani a problémáikat – ráadásul a háborúkat meglehetősen szorgalmazó adminisztrációra készülhetünk, ami a világ számos pontján rontani fog a helyzeten. Ahogy ahhoz hozzászoktunk.

A Demokraták balszárnya az, amelyik még talán hiteles. Nem a csúcsról érkeztek a csúcsra, hanem például a New York-i kocsmapultok mögül. De problémásak is: ezek az emberek nagyrészt fiatalok, és már súlyos kompromisszumokat kötnek, amikor beállnak Biden mögé. A magam részéről ezt vállalhatatlannak tartom, de nem nekem kell elszámolnom egy ilyen döntéssel. Az viszont valószínű, hogy Biden hatalomátvételével a régi jó reflexek térnek vissza a Fehér Házba, a négy év káosz és elmebaj után – amelyik szintén nem tett jót sem nekik, sem a világ többi részének.

Amíg az Egyesült Államok az érme két oldala közül választ, és nem egy harmadik erőt emel fel – egy olyant, amelyik nem a techóriások és az olajipar, a hadiipar stb. érdekeinek a hű képviselője, amelyik nem indít vagy folytat háborúkat, terrorizál egész régiókat, tartja szegénységben saját lakossága millióit néhány pszichopata gazdagodásáért stb. – addig minden látszólagos sokszínűség és „progresszió” csak porhintés marad, egy színjáték, ahol a kvótákkal szórakoztatnak, nehogy azt nézzük, hogy hol születnek a valódi döntések.

Kimaradt?