Bíró Béla: Politikailag inkorrekt?

Nagy-Hintós Diana már a november 6-ai Szabadságban (a Horváth István által igazgatott Nemzeti Kisebbségi Kutatóintézet közreműködésével tető alá hozott) European Values Study bemutatásakor kételyeit fejezte ki a kutatás romániai magyarokra és románokra vonatkozó bizonyos következtetéseire vonatkozóan. Szerfelett valószínűnek tűnt számára, hogy a romániai magyarsággal szemben oly heves intoleranciát tanúsító román megkérdezettek az idegenekkel, például a bevándorlókkal szemben – de nem csak velük – toleránsabbak lennének, mint mivelünk. Mi pedig szinte már éltanulók lennénk intoleranciából.

A kételyek azonban nem csak ebben a vonatkozásban jogosultak. Kiss Tamás szociológus már a tanulmány bemutatásakor hivatkozott az úgynevezett „politikai korrektség” fogalmára. Márpedig ez a fogalom az ilyen jellegű felmérések esetében meghatározó szerepet jászhat. A megkérdezettek ugyanis nem föltétlenül azt válaszolják, amit valóban éreznek, illetve gondolnak, hanem azt, ami az adott társadalmakban politikailag korrektnek számít. (Az igazodási kényszer pedig minden „jól működő” társadalom egyik fontos szervező elve.)

De van egy másik szempont is, mely rokon az előbbivel. Nemzetközi felmérésről lévén szó, a politikai korrektség által kevésbé érintett megkérdezettek is szükségét érezhetik annak, hogy jobb képet alakítsanak ki magukról a valóságosnál. Vonatkozik ez főként azokra, akiknek vaj lehet a fején Még a legkevésbé tájékozott román nemzetiségű állampolgár is tudja, hogy a román állam magyarokkal szembeni magatartása nem kifejezetten korrekt. Annál is inkább, mert annak a helyzetnek a megalázó voltát és érzelmileg nehezen elviselhető aspektusait, melyeket a magyarok minálunk megtapasztalhatnak részünkről – nem is túl nagy történelmi távlatban – maguk is megtapasztalhatták. Részünkről. S ezekről a megaláztatásokról a történelemoktatásban, a szépirodalomban (lásd Liviu Rebreanu –  Ceaușescu idejében szélsőségesen nacionalista séma szerint értelmezett, bár alaposabb vizsgálatra nagyon is tárgyilagos – remekműveit) kivétel nélkül minden román (hogy úgy mondjam, alapos) tudomást szerezhetett. A magyar irredentizmus és a Bécsi Döntés – minden román lelkében ott sajgó – traumájának emlékéről nem is beszélve. S bár a történeti elsőbbségre és az ősi román földre vonatkozó mitologémák fő funkciója az lett volna, hogy az esetleges lelkiismereti problémáikat mérsékeljék, az eredmény  – s ebben is igaza van Nagy-Hintós Dianának – arra vall, hogy ez – legalábbis a „magas” politika szintjén – viszonylag kevés sikerrel járt. Hogy a magyarok iránti ellenszenv ténylegesen mérséklődött, az ma már nem ezeknek a mitologémáknak, hanem az együttélés mindennapi élményeinek, azaz a nyilvánosságban is érzékelhető magyar intolerancia szinte teljes hiányának köszönhető. Hogy ebben a hiányban mennyi a tényleges rokonszenv és mennyi a retorzióktól való félelem, annak kiderítése valóban a Nemzeti Kisebbségi Kutatóintézet voltaképpeni hivatásából következő – talán legfontosabb – feladata lenne. (Kolozsvári élményeim szerint az első variáns, azaz a román közember iránti természetes – az együttélés mindennapjaiból fakadó – rokonszenv a meghatározó tényező.) Egy nacionalistára hangolt román azonban sajnos azzal is pontosan tisztában van, hogy a magyarellenes intolerancia és az asszimilációs törekvések hatékonysága nagy mértékben múlhat azon, hogy a román államnak mennyire sikerül meggyőznie a nemzetközi közvéleményt arról, hogy a román népesség példamutatóan toleráns, tehát a magyarok kisebbségi panaszai teljességgel megalapozatlanok. (Márpedig, ha magyar önrendelkezési törekvések valóban a román állam egységét veszélyeztetik – márpedig ez a hivatalos doktrína – ez a felvetés még az elfogulatlan románból is a felmérésben jelentkező reakciót válthatja ki.)

Az persze igaz, hogy a román társadalom azokkal, akik idegen származásuk dacára is lelkesen vállalják az asszimilációt, valóban messzemenően szívélyes. Van olyan történelmi elmélet (Borsi-Kálmán Béláé például), mely úgy véli, hogy a nagyromán román nemzetállam létrehozása is nagyobbrészt az önmagukat a románoknál is románabbaknak tekintő asszimilánsok műve volt. Egy románná lett magyart a román társadalom ma is a szó szoros értelmében vett ajándéknak tekint. A románok körében alig ismeretes a – bizonyos magyarországi körökben nemrég még oly gyakori – névelemzés. (Bár a zsidók esetében egykor itt is dívott.) Aki átveszi a román nyelvet és a kultúrát, és tüntetően lemond a sajátjáról, azt a román társadalom is sajátjának tekinti. Sőt, mit ad Isten, a román államelnök e pillanatban is született szász, a miniszterelnök született félmagyar, a Román Hírszerző Szolgálat elnöke talán német, (s folytathatnám a magyar férjétől régen elvált Laura Codruța-Kövesi példájával is).

A migránsok (legalábbis elvileg) kifejezetten román szempontból is a virtuális asszimilánsok kategóriába tartoznának. Úgy érkeznek befogadó államaikba, hogy eleve lemondanak nyelvükről és kultúrájukról. A vallásnak meg – a mai szekularizált világban – nálunk sincs már meghatározó jelentősége. Legalábbis a virtuális befogadók nézőpontjából. Igaz, a migránsok nyugati integrációjával kapcsolatos nehézségeket éppen az okozza, hogy ez fordítva közelről sincsen így. A muszlimok ugyanis túlnyomó többségükben görcsösen ragaszkodnak vallásos meggyőződéseikhez, ami az asszimilációt nagy mértékben látszólagossá teszi. A román társadalom szempontjából azonban ez a probléma (legalábbis ez idő szerint) nem releváns.

A másik szempont az, hogy a román társadalom (akárcsak a magyar) nagyszámú idegen népcsoport: görögök, szerbek, bolgárok, örmények, szlovákok, ukránok, romák (s még hosszan folytathatnók) beolvasztásának  eredményeként jött létre. A különböző okokból beolvaszthatatlannak bizonyult két nagy népcsoporttól: a németektől és a zsidóktól (akárcsak korábban a dobrudzsai törököktől) a román államnak sikerült még idejében megszabadulnia. Anélkül, hogy ez nemzetközi botránnyal járhatott volna. Velünk, magyarokkal nehezen boldogul. Ebben rejlik az irántunk érzett ellenszenv fő oka is. A magyar nyelvhez és kultúrához, valamint a magyar vallási felekezetekhez való ragaszkodás, azaz az asszimilációs törekvésekkel szembeni ellenállás az, ami bennünket sokak szemében annyira „elviselhetetlenné” tesz.

Ebben az esetben is valamiféle politikai korrektség működik, csakhogy nem a nyugati értelemben vett globalista politikai korrektséghez való alkalmazkodás, hanem a román politikai közösség minálunk „politikailag” tökéletesen korrektnek tekintett kisebbségellenességével való azonosulás folyományaként.

Én alaposabban csak a Németországi helyzetet ismerem. Ott valóban a politikai korrektség első (azaz globalista) változata van érvényben. De a felmérés német aspektusban is szerfelett csalóka. A németországi muszlim szervezetek (a régebbi törökök és a friss bevándorlók is gyakran panaszkodnak nem csak a német átlagember, de a német intézményrendszer intoleranciájáról is. Csakhogy ezt az intoleranciát még a legszélsőségesebb német pártalakulat, az Alternatíva Németországnak, (azaz az AfD) sem meri leplezetlenül felvállalni. Ők is azt állítják, hogy semmi gondjuk a muszlimokkal, csak menjenek vissza saját országaikba. (Ahogyan a románoknak sincs már semmi gondjuk a zsidókkal és a németekkel, amióta ezt szorgalmasan megcselekedték. S természetesen velünk sem lenne többé…)

Amint azt a tanulmány bemutatása során Kiss Tamás is sugallta, a nyugati migránspártiság nagyon nagy mértékben (egy művelt és valóban világpolgárnak tekinthető kisebbségtől eltekintve) merő önzésen alapul, hiszen a demográfiai adatok katasztrofális csökkenése miatt a ma élő nyugati embert a jövőben a migránsoknak kell majd eltartaniuk. Következésképpen magukhoz kell édesgetniük a befogadni szándékoltakat. A mainstream média tehát a globalista és a nacionalista politikai korrektség sajátos keverékét sulykolja. (A nacionalizmus ugyanis a közösségi önzés tipikus megnyilatkozási formája.) Egyelőre egyfajta nyugati felsőbbrendűség jegyében, de – élvonalbeli európai értelmiségiek véleménye szerint – ennek a magasabbrendűségnek a napjai meg vannak számlálva.

S ezzel a globalista értelemben vett politikai korrektségnek is. A Nyugat nyugtathatja magát efféle felmérésekkel, de azoknak nem sok értelme lehet. A politikai korrektség ugyanis azt jelenti, hogy nem a saját véleményemet mondom, hanem azt, amit a kurrens politikai irányzatok a maguk manipulatív eszközeivel rám erőltetnek. De ha a kísérlet befuccsol, aminek számos jele van, (lásd Amerika!) előtörnek majd az egyelőre elfojtott tényleges vélekedések és érzületek is. Beláthatatlan következményekkel.

Ami meg minket, magyarokat illett, nálunk a politikai korrektségnek (mely a fentiek értelmében egyfajta mesterségesen előállított közvélekedésnek való behódolás, azaz őszintetetlenség) nincs számot tevő jelentősége. Legfeljebb a magyarországi ellenzék egy részében, melynek a romániai magyarságra jelentéktelen befolyása van. Ez magyarázhatja azt is, hogy mi úgymond „élen járunk az idegengyűlölet terén”. Pedig csak kimondjuk, amit mindenki más is gondol…

Az idegenek betelepítésével kapcsolatos óvatosságunkat az is befolyásolhatja, hogy a Szent István-i Magyarország valóban befogadó állam volt. Elfogadta a honfoglaláskor talált őshonosokat és egész népcsoportokat hívott, illetve engedett be a már létrejött állam területére. De az állam folytonossága már a Trianon előtti évszázadokban megtört. Magyarország lemaradt arról a vonatról, mely korábbi társait, főként Franciaországot, Angliát és Spanyolországot beröpítette a modern polgáriasult Európába. Azaz: Magyarországnak már nem maradt ideje arra, hogy asszimilálja nemzetiségeit. Németország még felkapaszkodhatott szerelvény utolsó vagonjaira. Magyarország a rövid osztrák–magyar közjáték után darabjaira hullt. A magyar átlagember mindebből egyetlen ésszerű következtetést vonhatott le: a tömegesen befogadott idegenek előbb-utóbb vagy az ország szétdarabolásához, vagy az idegenek általi fokozatos meghódításához vezetnek. Magyarországnak mindkettőt volt alkalma megtapasztalni. (A trauma semmivel sem kevésbé virulens a magyar lélekben, mint a románok Bécsi Döntéssel kapcsolatos traumái.)

A győztesek, miután Trianont megelőzően (sajnos nem minden alap nélkül) az ország rossz hírét keltették, továbbra is abban érdekeltek, hogy fenntartsák azt. Jobbára az ellenzék által terjesztett hamis vádakkal, torzításokkal, csúsztatásokkal megspékelve. Nem sok értelme van a megtévesztési manővereknek. A nyugatiak még az igazságainkat sem hiszik el. Önkozmetikázásainkat még kevésbé fogják. S ez korántsem pusztán a magyar kormány konzervatív politikájának következménye. A szocialisták alatt jobb volt Magyarország „sajtója”, de nemzeti problémáink megítélése akkor sem volt jottányival sem kedvezőbb. A Nyugat még ötvenhatban is sorsára hagyta Magyarországot. És nem csak a szovjet invázió után, lényegében már azelőtt is…  

Ami meg szomszédainkat, a cseheket, a szlovákokat, a lengyeleket illeti, őket szintén nem köti semmiféle politikai korrektség. Túl közel vannak a nyugati „példákhoz” és túl közel állnak hozzájuk Magyarország történelmének tanulságai is. Nincs miért áltatniuk magukat.

Annál s inkább, mert nagy a valószínűsége annak, hogy a kutatás nem csupán a románok, de a nyugati államok vonatkozásában is torzít. Feltehetőleg nem is keveset. A nyugati nacionalizmus sem tűnt el, pusztán államok közti gyűlölködésből (Kuncz Aladár Fekete kolostora a tanúság rá, hogy a franciák sem voltak kevésbé „rasszisták” mint a németek) az államon belüli nyelvi-kulturális homogenizáció illúziójává alakult át.

Illúziókra azonban nem lehet Világállamot építeni.

banner_fqCTjirk_Double Rise 3oo.jpg
banner_slFPWcPP_WhatsApp Image 2021-07-23 at 15.48.23 79o.jpg

Kimaradt?