Rostás-Péter István: Nemzeti számtanóra

Kerekded példákkal érdemes ezt elkezdeni, mármint a gyakorlatot: az ezer év, from Kárpát-medence, ötszáz lángsírba ballagó bárd a jó walesi fajtából, aztán aprócska kitérő (sorsszerű derogálás), merthogy nem engedünk a 48-ból (még akkor sem, ha Aradon 13-at kivontak belőle), meg 56, mint menekült, s majd repatriált természetes szám, és végül a jól csengő, öblösen ejthető 10 millió – amire csak alulról felfele kerekítve tekinthetünk jó ideje. 

Most éppen a Tizenhármak + egy kellőképpen felelős ex-miniszterelnök, akikről e szöveges feladatnak szólnia kell, mértéktartóan és alkalomhoz illő módon. Igaz, a 13-ak is 16-an voltak, sőt 17-en, ha az aradi várbörtönben megtébolyult, majd ott 1850. február elején elhunyt Lenkey tábornokot is idekalkuláljuk, de a vészjósló és a nemzet emlékezetébe vésődött 13-ast nem bolygatjuk alapvetően. (Mint ahogyan például dehonesztáló lenne beismerni, hogy Leonidász nem 300 spártaival tartóztatta fel a thermopülai-szorosban a perzsa hadat: mintegy 5 ezer fős, egyéb görög városállamból származó seregre számíthatott, de vannak források, melyek szerint akár 7000 katona is állhatott mögötte. Tény, hogy a hódítók – legszerényebb becslések szerint is 15-20 ezres – túlereje ettől nem válik kérdésessé.)

Nos e tizenháromból négyen sortűzben, kilencen bitófán végezték. Valójában tucatnyian kellett volna hogy legyenek, ha az osztrákok betartják a Dessewffynek tett szabad elvonulást garantáló ígéretet. Legfiatalabb közülük 30 éves, a legidősebb 57 esztendős. Katonai pályájuk folytatódhatott volna, ha Bemhez hasonlóan elszegődnek például török zászló alá, vagy az Újvilágban folytatják karrierjüket, akár Juan Fernando Czetz, a Gidófalváról elstartolt és Buenos Airesben révbe jutó (Czetz Jánosként közismertebb) hadfi. Egyébként a `48-`49-es szabadságharc után mintegy 140 kivégzést hajtottak végre a császáriak, és körülbelül 30 esetben szintén halálos ítéletet szabtak ki egykori negyvennyolcasokra, akik az ötvenes évek elején lebuktak különféle szervezkedésekben, és a „forradalmi időkből” ismert előéletük súlyosbító körülménynek számított.     

A jobbára Haynau nevéhez kötött terror csakhamar elszámolta magát: nemzetközi nyomásra (mintha ismerősnek csengene e terminus) „maradt” a kényszersorozás, a vagyonelkobzás, és/vagy a börtön. Több ízben találkoztam a `48-as mártíromság összehasonlító reflexével, az `56-hoz való viszonyítással. Legkevesebb 235 névről tudni, amelyek viselőit a kádári rendszer kapitális büntetésben részesítette, így akár sokkal véresebbnek taksálható az `56 és `59 közötti megtorlás. Történészek azonban óva intenek, hogy ilyen párhuzamokkal bajlódjunk, ezért csak a szobrok szintjén gondolom tovább a két októberi dátum „összefüggéseit”: míg Aradra vissza lehetett állítani – igaz, 79 évnyi kényszerszünet után – Zala György Szabadság-emlékművét, Budapesten Nagy Imre szobrának 22 esztendő múltán el kellett költöznie 2018-ban, hogy a Nemzeti Vértanúk Emlékművének adjon helyet, melynek eredetijét 1934-ben maga Horthy avatta fel… 

És ha már az avatásoknál-leleplezéseknél tartunk: a kolozsvári egykori Biasini-szálló homlokzatára kiaggatott Funar-tábla (képünkön) továbbra is dacol az idővel… és a történelmi valósággal: 40 ezer erdélyi román emlékét hirdeti, akik a `48-`49-es eseményekben vesztek el (íme a kerek szám bájának újabb bizonyítéka), miközben az osztrák hatósági forrásokból kiolvasható levéltári adatokban makacsul legfeljebb 4425 név szerepel; mintegy megerősítve újra az axiómát, miszerint a matematikatörténet sokkal egzaktabb tudomány, mint az elmatekolt történelem. 

Kimaradt?