Kustán Magyari Attila: Digitális kiutak

Az elmúlt hetekben a Red Dead Redemption 2 című számítógépes játékba vonultam vissza meglehetősen gyakran, hogy Arthur Morganként lovagoljak a 19. század végi vadnyugaton. Szüfrazsettekkel és bohém feltalálókkal, bérgyilkosokkal és koldusokkal barátkoztam, kígyómarást gyógyítottam vagy tíz dollárért tucatnyi embert lőttem főbe, állatokat nyilaztam agyon a bőrükért, elrabolt embereket mentettem meg, KKK-tagokat robbantottam fel – és így tovább.

Az open world játékok szépsége, hogy nem terelik be egy mederbe a játékost, hanem engedik, hogy elkalandozzon. Az RDR2 ráadásul zömében érintetlen természetben játszódik, a havas hegyektől a lápos vidékekig minden megtalálható benne, ezek között bukkannak fel időnként a néhány házból álló falvak és az iparosítás helyi fellegváraként jegyzett Saint Denis nevű városka.

Mindemellett Arthur Morgan, a főhős egy megnyerő figura (kivéve, ha tartozol a haverjának). Amolyan visszás példakép. Nem hős, de nem is antihős – egyszerűen egy összetett ember, hús-vér, mondanám. Legalábbis rengeteg pixel és jó szinkronhang, aki nemcsak kocsmatöltelékekkel verekedik, hanem életvezetési tanácsokat is meghallgat apácáktól.

De miért írok erről? Hiszen egészen jókat bicikliztem is az elmúlt hetekben, és igazából nem tudtam néha, hogy a digitális lovaglás vagy a valódi biciklizés, ami szimulákrumként jelenik meg az életemben. (Egyébként, ha már szimulákrum: többet tudtam meg Arthurról az elmúlt hetekben, mint azokról, akik mellett elbicikliztem. Pedig ők léteznek is.)

Fontos adalék, hogy Tampere nem egy Kolozsvár: ebben a finn városban (is) a természetbe ágyazódik be a város, és nem fordítva, itt lélegzethez jut az ember, és közelebb van a lakáshoz az első erdőcske, mint az első bolt. Attól sem kell félned, hogy a sarkon véget ér a bicikliút, hogy aztán az autósok között tekerj és féltsd az életed.

És mégis szükségem volt a digitális nyugalomra. Nem Tampere miatt. Nem Tampere zaklat fel, hanem a világ egyéb sarkai, amelyek szintén digitálisan érkeznek meg hozzánk. Ráadásul bonyolult ez az egész, és nem is értjük, hogy mi történik. A példa kedvéért: senki nem tudná pontosan és teljes magabiztossággal megmondani, hogy mi zajlik Fehéroroszországban. De ki tudja, hogy mihez vezet a libanoni katasztrófa, milyen következményei lesznek a járványnak, kinek van „igaza” Hongkongban stb.? Ez az egész posztmodern elviselhetetlen, és nemcsak azért, mert nem tudjuk, hogy mi történik egyes országokban, hanem mert minden mindennel összeér egy globalizált világban, és mindenre van kétszáz remek válasz, amelyek egymással vetekszenek a befogadásért.

A 19. századi western kalandozás éppen abba a korszakba vitt vissza, amikor még mindennek csak a gyökerei jelentek meg, és ez az egyszerű világ, a láthatólag még érthető világ, ami vonzott tulajdonképpen. (Persze, a játék eleve leegyszerűsített, de ahogy említettem, bőven megjelentek politikai kérdések benne: nemcsak a szüfrazsettek, hanem például a fajelmélet, az őshonos lakosság küzdelmei, az egyenlőtlenségek, a hatalommal visszaélés, a központi hatalom és helyi közigazgatás, a bevándorlás és így tovább.)

Ez az én megoldásom volt, de másoknak más menekvési stratégiáik vannak. Erős a párhuzam, de csak gondolatkísérletnek szánom: például azokra szavaznak, akik kötött identitásokat ígérnek nekik és egy olyan, egyszerű világot, amely átlátható.

Ez számomra éppúgy illúzórikus, mint a kapitalizmus spektákuluma a tétté váló TikTok-nézettséggel, az Untolddal, Insta-hashtaggel, Black Friday-jel, „kínai” étteremmel meg kutyakozmetikával, de így a 19. századi világ alkonyán kóborolva jobban érthettem, hogy a digitális nyugalmamhoz hasonló az a digitális politika, amely leegyszerűsíti a világot és egyetlen, négyévente megejtendő szavazattá (meg alkalmi kommentszekciós trollkodásokká) zülleszti a demokráciát.

A romániai politikai kínálat is ilyen leegyszerűsítő: az egyik oldal az ortodox, vidéki román múltat, a másik az „európai”, „nyugatos” jövőt ígéri – de mindkettő inkább csak digitális kiút, mintsem valódi politizálás. Megfoszt minket a cselekvéstől és nem árnyalja a valóságot: az egyik oldal komcsizik, a másik vadkapitalistázik, hogy addig se az ország geopolitikai korlátait és lehetőségeit beszéljük ki. Ezek is digitális kiutak, csak ezeknek tétjük van.

Akkor már inkább Arthur Morgan és hosszas lovaglásai a pixelerdőben.

Kimaradt?