Kustán Magyari Attila: Ballib métely-e a szociológia kar?

Ha egy pillantást vetünk a világ különböző országaiban zajló politikai folyamatokra – számunkra a legközelebbi a magyar közeg –, akkor láthatjuk, hogy a társadalom egyre több területére rákerül az ideológiai bélyeg. Egy olyan korszak látszik lezárulni, amelyben egyre több terület vált „semlegessé”, azaz olyanná, amely követelte, hogy önálló, politikától (ebben az esetben: ideológiától) mentes buboréknak tekintsük. Ilyenek a művészetek, a felsőoktatás, a civil szervezetek, a sajtó, a gazdaság és így tovább.

Ideológiamentesség soha nem létezett, persze, és nem is állította mindenki magáról azt, hogy ideológiamentes – de valóban létezett egy tendencia, amelyik szerint sokan igyekeztek elhatárolódni az ideológiáktól és a szakmaiság mögé. Egy őszinte hitben éltek sokan, akik a legnagyobb jóindulattal gondolták, hogy objektív, „értékmentes” stb. munkát végeznek – és a mai napig erős fegyver ez. Amikor például azt mondják politikai szereplők, hogy a „nemzeti érdek” ideológiák fölötti, akkor nem akarnak mást tenni, mint kívül helyezni a saját ideológiájukat a vitákon. Így működnek vallások is: iratokkal, hagyománnyal, kinyilatkoztatásokkal, egy metafizikai entitásra hivatkozva akarják megkerülni azt, hogy maguk is a diskurzusok tengerébe kerüljenek – hogy ki legyenek téve a kritikának. Politikai vitákban hasonló szerepe vannak annak is, amikor „a gazdaság érdeke” követel meg egy megszorítást.

Ez az „objektív” munka kétélű fegyver volt: egyrészt, ahogy azt fennebb állítom, megpróbált kívül maradni a vitathatóságon, másrészt viszont valódi is értékeket teremtett: emberi jogi civil szervezetek életeket mentenek, a sajtó egy része, a hibái ellenére fontos szerepet tölt be, a felsőoktatás, a kutatások rengeteg tudást produkálnak (bár azt nem tanulták meg, hogyan is "adják el" mindezt) – azaz kialakultak szakmai normák, amelyekhez többé-kevésbé kötődni kellett. És ez kifejezetten fontos dolog.

Viszont sem a művészetek, sem a sajtó, sem a tudomány, sem a civil szféra nem esik kívül a politikán, akármennyire is erős volt ez a hit. Még a természettudományok sem: pontosan tudjuk például, hogyan használták a gyarmatosításhoz ideológiai szükségletként csatolt rasszizmus legitimálásához a tudományt.

Ami a társadalomtudományokat illeti: a témában egyáltalán nem jártas „kritika” szerint valamiféle „balliberális” indoktrinációról lehet szó ezeken a szakokon, „kultúrmarxista” „nevelés” zajlik itt és így tovább. Közvetlen tapasztalatom van a Szociológia és Szociális Munkásképző Karáról, és számos barátom, ismerősöm került ki más karokról is. A képlet összetett: természetes, hogy nincs a környezettől, a kutatótól, a korszellemtől stb. független társadalomtudomány, hiszen a társadalom összetett és képlékeny, a megértése pedig nagyjából lehetetlen. Viszont a különböző kutatók vitáznak egymással, lebontják a másik érveit és felépítik a magukét – ez így van rendjén, és ebbe már csak belerondítani lehet pártzászlókkal és finanszírozási zsarolásokkal. Aki nem hiszi, iratkozzon be, végezze el a szakot, és érveljen az ellenkezője mellett.

Az elmúlt években viszont paradigmaváltás zajlik: a politikai hatalomba igyekvők (vagy jutók) rávilágítanak arra, hogy ezek az alrendszerek nem ideológiamentesek, saját magukat azonban igyekeznek felülemelni a vitákon (például az említett „nemzeti érdekre” vagy a népakaratra hivatkozva), az általuk átalakított vagy újonnan alapított intézményeket, finanszírozott művészeket, kutatókat, sajtómunkásokat stb. pedig hadba állítják a „másik oldallal szemben”. Ez rettentően káros, mert azt állítja, hogy az eddig működő sajtó, tudományos szféra stb. homogén volt, azaz ideológiailag egyirányú és nem vitázó, és azt is állítja, hogy a szakmai kritériumai helytelenek voltak, azaz: egyfajta összeesküvést sejtet, amelyik szándékosan zárta ki a neki nem tetsző ideológiákat – és nem egy szerves fejlődés eredménye az, hogy a társadalomtudományokon viszonylag ritka a fajelmélet-hívő, vagy a civil aktivisták között, aki diktatúrákat támogat. Nem szólva a módszertani követelményekről: megérzésekkel, hallomásból szerzett féltudásokkal, előítéletekkel, általánosításokkal stb. nincs, amit keresni ilyen helyeken. Az ilyesmit a kommentszekció sötét bugyrainak tartja fenn a társadalom.

Van, ahol már tiszta, hogy merre haladunk az új paradigmában: bebörtönzések és gyilkosságok felé – elég ránézni Törökországra vagy Oroszországra.

De az új autoriter hatalmak általában nem így működnek, legalábbis ott, ahol bár a látszatot fenn kell tartani: a csendes, lassú, szövevényes hatalomátvétel és hegemóniaharc zajlik, amelyikben a felek úgy akarják magukat kivonni a vita alól, hogy önmagukat az objektivitás kiválasztott lovagjának tartják, a másikat pedig egy illegitim szereplőnek, aki eleve nem érdemes vitára. A sajtó fake news, a politikus hazaáruló, a kutató szubjektív, a civil aktivista külföldi ügynök – ezek a minták régiek, globálisak, és rendkívül hatékonyak. Ennek a folyamatnak csak az lehet az eredménye, hogy megszűnnek a viták, a felek között nincs átjárás, csak a gyanú és vád.

Ilyenkor pedig tényleg nem marad hátra, mint a nyers erőszak.

Kimaradt?