Bíró Béla: Hagia Szophia

A kereszténység egyik legjelentősebb emlékművének, a világörökség részévé is nyilvánított konstantinápolyi Hagia Szophia néven ismert katedrálisnak az aktív mecsetté való nyilvánítása csak azokat lephette meg, akik nem ismerik a törökországi viszonyokat. Recep Tayyip Erdoğan török elnök ugyanis még isztambuli polgármesterként ezzel a tervvel kampányolt. A katedrális ugyanis – Konstantinápoly 1453-as II. Mehmed, a „Hódító” általi elfoglalását követően egészen a Török Köztársaság Kemal Attatürk nevéhez fűződő kikiáltásáig, amikor is a mecsetet (hatalmas tiltakozások ellenére) Ayasofya néven múzeummá (s újabban a világörökség részévé) nyilvánították – dzsámiként (török imaházként) funkcionált. Erdoğan most, elnökként elérkezettnek látta a pillanatot, hogy – egyfajta önrestaurált Mehmed szultán gyanánt – teljesítse is ígéretét.

Tehette. Hiszen miután közvetlen elődei, Ciprus törökök lakta részét katonai agresszióval török fennhatóság alá vonták, a nemzetközi nyilvánosság (az akkor még tejhatalmú Amerikai Egyesült Államokkal az élen) az akciót a NATO második legnagyobb haderejét birtokló szövetségesnek kijáró ejnye-bejnyével elítélte ugyan, de magát a kialakult tényállást hallgatólagosan akceptálta. Így aztán Erdoğan joggal vélte úgy, hogy – a világhódító Török Birodalom hagyományainak méltó örököseként – ő is bármit megengedhet magának. És lőn. Az utóbbi években minden nemzetközi egyezménynek és jogelvnek fittyet hányva önkényesen Törökországhoz csatolta Szíria és Irak kurdok lakta területeinek jelentős részét. Líbiába is török csapatokat telepített, hogy megteremtse a Fekete-tenger olajban gazdag, Ciprus körüli részeinek török felségterületté nyilvánítását. A törökországi kurdok egyenjogú állampolgárokká való nyilvánításának viszont irgalmatlanul elejét veszi. (Hogy az örmény holocaustról, melyet az Amerikai Szenátus is csupán a legutóbbi hónapokban volt képes elítélni, ne is szóljak.) A törökök tehát – minden jel szerint – a térség legegyenlőbbjei. Legfeljebb csak a kínaiakhoz mérhetnék magukat… Mindezek a – mellesleg hajmeresztő – tények a román vagy a magyar sajtó ingerküszöbét sem nagyon szokták elérni, de – a németek kivételével, akiknek Erdoğannal saját elszámolni valóik is vannak – a nemzetközi sajtó sem csinált ügyet a történésekből.

Ellentétben a gyakorlatilag színtisztán oroszok által lakott Krím-félsziget népszavazásra alapozott elcsatolásával. Pedig a korábban Oroszországhoz tartozó Krím-félszigetet eredetileg a szovjet pártfőtitkár – az ENSZ-ben a pulpitust nyomós érvként lehúzott cipőjével döngölő ukrán származású – Nyikita Hruscsov ajándékozta „szülőhazájának”, Ukrajnának. Az – egyébként semmivel sem rokonszenvesebb – Putyin lépése, mely végülis pusztán az önkényes döntés előtti állapot visszaállítására irányult, súlyos nemzetközi jogi vádakat, szankciókat, Oroszország máig tartó megbélyegzését vonta maga után.

Erdoğan joggal vélhette úgy, hogy a Hagia Szophia aktív mecsetté való átalakítása fölött a nemzetközi nyilvánosság – az ő esetében – kisebb-nagyobb tiltakozásokat követően továbbra is szemet huny majd.

Nem egészen ez történt. A görög egyház, amint az várható volt, hevesen tiltakozott. Sőt a román pátriárka görög, szerb és orosz „kollégáinak” tiltakozását megfejelve szintén éles szavakkal ítélte el az önkényeskedést. Az aktust maga is szégyentelen szentséggyalázásnak, valamint az ortodox hit és nemcsak az európai, de az egyetemes kultúra fontos szimbólumán esett sérelemként értékelte.

Persze a helyzet – mint mindig – ez esetben sem teljesen egyértelmű. Ugyanis a kereszténység egyik legfontosabb szimbólumának tekintett szent helyet és műalkotást a középkor vége felé a keresztes vitézek is kirabolták már és a katolikus vallás szent hajlékává alakították át. Egészen a Bizánci Birodalom újabb felvirágzásáig. A törököknek tehát volt akit követniük.

Európa talán ezért sem nagyon tiltakozik. S a román ortodox tiltakozások is kétszínűek, elég, ha csak a máig vissza nem szolgáltatott magyar egyházi ingatlanok hosszú sorára utalok.

A török hódítók mentalitása sajnos a mi ortodoxainkra is jellemzőnek látszik.

Az újabb kori „vallásháborúk” egyébiránt már csak azért is meghökkentőek, mert a zsidó, a keresztény és a muszlim vallás is felekezetestől ugyanarra a közös ősre vezeti vissza önmagát: Ábrahámra.

Talán nem ártana a 20. század egyik legjelentősebb filozófusának (aki maga is hívő ember volt), Paul Ricoeurnek a gondolatait megfontolni.  „Gyakran szoktam a következő hasonlathoz folyamodni: egy töredezett gömbfelszínen vagyok, mely különböző vallási helyeket tartalmaz. Ha a gömb felszínén próbálok futni, eklektikus vagyok, és sosem találom meg az egyetemes vallásosságot, legfeljebb szintetikus leszek. Ha azonban eléggé elmélyülök saját hagyományomban, túllépek nyelvem határain. Amint haladok az általam »alapvetőnek« nevezett réteg felé – amit mások más úton érnek el –, e mélyfúrással csökkenteni tudom a távolságot köztem és más hagyományok között. A felszínen hatalmas a távolság, de ha lemegyek a mélybe, közelebb érek a másikhoz, aki ugyanezt az utat járja.” (Jean Pierre Changeux-Paul Ricoeur: A természet és a szabályok, Osiris Kiadó, Budapest 2001, 279. oldal.) Ez az eredendő tudás pedig valóban közelebb vihet nem csak egymáshoz, de a lét voltaképpeni rejtélyeihez is…

De bennünket, posztposztmoderneket még mindig nem a lét voltaképpeni rejtélyei és az egymással való találkozás élménye, hanem a másik megalázásának, sőt sárba döngölésének gyönyöre éltet. No meg az irgalmatlan mohóság: a másik tulajdonának büszke birtoklása…

Ha minden így megy tovább, talán már nem sokáig.

De ki merné állítani, hogy „érdemtelenül”?

Kimaradt?