Rostás-Péter István: Hosszabbítás, majd 11-es rúgások…

Ha sportnyelvből (futballszótárból) kölcsönzött kifejezéssel startol egy véleményszöveg, akkor annak legalább két oka van: hogy ez egy fair mérkőzés lenne, meg hogy nem jutottunk dűlőre, vagyis érzékeny egálban kellett kiegyezni, innen a szabályzat diktálta folytatás. Sportszerű küzdelemről semmiképp nem lehet szó, amikor 1931-et írunk (kedden este fél tízkor) az áldozatok lajstromában. Közülük – hivatalos verzió szerint – legtöbben eleve esélytelenül léptek pályára, jóformán labdába se rúgtak. A második lehetőség még nyitott csatát sejtet, és ez már a politikai túlélésről szól: a jogi bizottságok hajdani kommunista pártaktívák gyűléseinek időrekordjait lekörözve nyúzzák a szöveget, szaggatják és toldják, a kormány pedig piszkozatban már elkészítette a vészhelyzet újabb adagjára vonatkozó rendeletét. Hogy még két hét vagy újabb hónap, már csak árnyalat, a válságképlet arányain alig módosít. 

Ez a fárasztásra kiötölt „antifoci” végképp kizökkenti a játék hevében elveszett szerepéből a kormányt, az ellenzéket, de még a lelátókról pályára időnként befutó civileket is megzavarja. Iohannis nyakában a mellfekvenc helyén ott lóg a síp, tikkadtan és rezignáltan: levegőre vágyik, bár egy aprócska fuvallatra. Az elnök viszont valahogy nem leli az oxigént, hogy letüdőzné, s fújna egy éleset; az oppozíció csak erre vár, hogy „szemüveget a bírónak”-harsanással újra megszakítsa az amúgy sem gördülékeny meccset. Helyette inkább miccset ígér + sert, és hozzá való mozgás-, meg gyülekezési szabadságot; mert mit ér a kampány, ha mégis beindul, a korteskedés e klasszikus kellékei nélkül?

Amíg a jelöltlisták a pártok budoárjaiban végleges, plakátpartiképes változatai körül elenyésznek a tolófájdalmak, kint a gyepen pörög a laszti, a szokásos négy játékvezető helyett kilencen figyelik a fejleményeket (talárosék – így nevezik a kibicek és sajtósok egyaránt). Nem könnyű eligazodni rajtuk: ha az első félidőben egy kezezés piros lapot ért és a tettes mehetett zuhanyozni, a második játékrészben ugyanez a vétség már önkéntelen és egyben bocsánatos bakinak számít. Britek, ha látnák, hogy mivé lett 313 éves parlamentáris hagyományuk… érjék be azzal, hogy a mienk (az új éra szerint) csak 31 lesz jövőre.

Szó nem érheti különben a ház elejét, mert a hon atyái és anyái (húgai és fivérei) szintén nyújtott műszakban tesz-vesznek, maszkkal, meleggel, egymás idegeivel, és néha a türelmünkkel dacolva (csak drukkolok itt, a zárójel hűsében, hogy büdzsékiegészítésnél jusson elég lej a két kamarának is, ülésdíjakat, szakbizottsági tevékenységet honorálandó). Nincs látványos orátori teljesítmény, a miniszterek perzsára hurcolása és nyilvános leszavazása már jó ideje csökkentett habzású hírértékkel bír, és a zaftos odapörkölések is átvonultak tévéstúdióba meg onlájnba. Pedig aki még a jövő idényben is mezt szeretne ölteni, és nem biztos, hogy a szűkített keretben helye van, most domboríthatna itt, az utolsó százötven méteren.

Vészhelyzet 0.2 – ez a produkció újabb epizódja tehát, megelőlegezett szerény kasszasikerrel, savanyú popkornnal és bubitlan-langyos kólával. Igaz, most a feliratozás mellett jelbeszédes változattal jelentkezik (az egyetlen helyzet, ahol a maszkviselet mellőzése indokolt), a feszültebbnek tartott fordulatoknál kvadrofón hangeffektusokkal. Csakhogy ezt már láttuk valahol (vagy olvastuk-hallottuk); nem olyan lebilincselő, mint amilyennek már most ígérkezik a Kill Bill 3, pedig Tarantino csak pedzette, hogy trilógiában gondolkodik. Ötlettelenségükben öngólokat halmozó sárgák és kapufa-karcsúsítást követelő vörösek: ez lenne a meccs, a mérkőzés fináléja pedig szeptember 27-én hajnalra várható. Visszavágó mikulásnapján. Utána, ha továbbra is döntetlen, jöhetnek a büntetőrúgások. Habár ez a kifejezés itt aligha indokolt; már a rendes játékidőt végignézni felért egy kiadós büntetéssel.

Kimaradt?