Rostás-Péter István: Heves, hosszú nyár

Miközben a szavazópolgárok alternatív nyaralási forgatókönyveket eszkabálnak a járványügyi fejlemények függvényében, a politikum fokozódó lendülettel rendezkedik be az atipikus uborkaszezonra: gyűlnek a szignók a kormánybuktatáshoz, folytatódik a parlamenti szkanderezés (amennyiben lesz extratájmos ülésszak), javában dübörög a helyhatósági jelöltállítás, és egyre feszítettebb ritmusra kapcsolnak a koalíciós tárgyalások-tapogatózások. Ha a sajtómunkás arra áhítozott, hogy szezonra szabott salátával tölti meg a lapot, szájtot, műsoridőt, nos, jobb, ha most leszámol ezzel az évek óta beivódott reflexszel; lesz munka bőven, csak bírjuk szusszal, maszkkal és celsiuszokkal. 

S hogy nem fogunk unatkozni június 28. után sem, amikor hivatalosan zárul a törvényhozási szesszió, arra utal az éppen dagadó botrány, az UNIFARM igazgatójának korrupciógyanús ügye: pontosabban nem maga a konkrét vesztegetési vád, hanem amit elindított. Első olvasatra a 760 000 eurós kenőpénz is elég komoly summa, hogy megérjen pár bekezdést. Ha igaz a vád másik pontja, hogy milliós tételben rendeltek építkezéshez és nem egészségügyi védelemhez használatos maszkadagot, a dolog még súlyosabb (vajon akik megkapták a szállítmányokat a kórházakban, miért nem jelezték azonnal, hogy ez a védőmaszk legfeljebb a portól óv, és miért most derült ki a botrányszagú „részlet”). Ám a sztori logikai (taktikai) hangsúlya rekordgyorsasággal átbillent ezeken a technikai apróságokon: most arról folyik a heves vitaparti, hogy ki nevezte ki Adrian Ionelt. Ponta a felelős, mondják egyik oldalon, mert az ő kormányfősége alatt kapott helyet Ionel a cég Igazgatótanácsában, Arafat a hunyó, állítják megint mások, mert ő írta alá a testületbe való kinevezését. Orban és Tătaru a leginkább felelős, mert megtűrték az UNIFARM élén. Javában áll tehát a bál, és nem látni, milyen táncrend szerint lejtenek majd a közélet iszapos parkettjén a profi szólótáncosok és csetlő-botló statiszták. 

A vészhelyzettel való, nem éppen veszélytelen licit, ha le is cseng, eljő a második Orban kabinet elgáncsolásának pillanata: a szocdemek vezére két okból is komolyan gondolhatja a kormánybuktatást; erős jelzés ez a kongresszus előtt álló pártaktívának, hogy nem ideiglenes elnökként kell rá tekinteni, egyben helyzetbe hozza Iohannist, aki biztosan eddigi államfősége legrövidebb és legrapszodikusabb nyaralásának küszöbén áll. A Cotroceni-palota ugyanis kénytelen egy újabb – ezúttal – ügyvivő kormányt kinevezni (akár harmadszor is igába hajtva Ludovic Orban alaposan megtépázott presztízsét), mert a választásokig már nem is tehet egyebet. Ennek a kabinetnek pedig jóval kevesebb mozgástere lesz, mint a most tisztségben levő kormánycsapatnak, amely, valljuk meg, nem futott remek részidőket, ha az atlétika nemes küzdelméből kölcsönzött kifejezéssel illetjük teljesítményét. 

És persze az egyezkedések: mennyiért adja-viszi vásárra százaléktöredékeit az ALDE, hogyan pozicionálja magát Ponta pártja, miként döntik el a paritást – ha egyáltalán – az USR-PLUS kebelében, mit kér a Népi Mozgalom a lecsatlakozásért, és mit tud ígérni ennek fejében a liberális tábor, hogyan menedzseli a magyar–magyar versenyt az RMDSZ és a másik két párt; megannyi dilemmákkal telített kérdés, amire július végére, de legkésőbb augusztus közepéig választ kell adniuk az aktoroknak, amennyiben komolyan veszik, hogy ősszel kétszer is választ az ország.

Az ország pedig agyonfrusztrált, feszültségektől terhes, a közélettől részben megcsömörölt és némileg beletörődött entitás. Hogy ne mondjam: bagázs. Nem tudni még, hogy az elhalasztott gyereknevelési pénz és az inflációt éppenhogy lefedő nyugdíjemelés hány voksot visz el (illetve tart otthon), vagy miként lehet mandátumokra fordítani a belátást, miszerint a világból összeverbuvált, legprofibb kormánytagokból álló kabinet sem tudott volna tételesen nagyobbat domborítani járványidőben, a mostaniak pedig – botlásaik és dadogásuk dacára – vállalták a rizikót. A reckírt, ahogyan nagyanyám mondta volt, hogy miközben válságban gyakorolják a (végrehajtó) hatalmat, a krízis következő szakaszában elveszítik azt. 

PS: 2002-ben Gerhard Schröder és pártja esélytelenül startolt rá az őszi választásokra, az év első felében a felmérések a szociáldemokraták egyértelmű vereségét jelezték. Csakhogy ősszel a kampányba beleszólt az árvíz: a köztudottan elegáns Shröder pedig gumicsizmát rántott, és a gátakról újabb kancellári mandátumot szerzett. Ludovic Orban szintén válságban maszkot mellőzött, és rágyújtott a kormányépületben...

Kimaradt?