Bíró Béla: Ki marad itt, ha még mi sem?

A mai magyar történettudomány néha úgy értekezik Trianonról, mintha ez a katasztrófa csak a „magyarokat” (mármint a mai Magyarország magyarjait) tette volna tönkre. Erről szó sincsen, ha csak ez volna, akkor mi, romániai, szlovákiai, szerbiai, ukrajnai magyarok vígan lubickolhatnánk az európai Côte d'Azur vizeiben.

Trianon nem csak Nagy-Magyarországgal esett meg, de körülöttünk mindenkivel. Nagy-Romániával és társaival is. Persze mivelünk, kisebbségi magyarokkal különösen is. És itt-ott sajnos sokkal nagyobb katasztrófákat is generált, mint a maradék Magyarországon. A szlovákokról, szerbekről vagy az ukránokról nem vagyok hivatott beszélni. Csak arról beszélhetek, amit bizonyosan tudhatok. S lévén, hogy román–magyar szakos tanárként diplomáztam, s tanulmányaimat halálosan komolyan vettem – legalábbis kezdetben –, sokkal jobban érdekelt a Trianonhoz vezető és az azt követő román mentalitáskultúra, mint az oda vezető magyar. Merthogy azzal azért kezdettől tisztában voltam, hogy ezt egészet főként mi, magyarok szúrtuk el.

Egyrészt az foglalkoztatott, hogy miért?

Másrészt meg az, hogy a románok, akik önmaguk számára Magyarországon belül autonómiákat követeltek volna, miért feledkeztek meg (kb. három másodperc alatt) azokról a magasztos demokratikus eszmékről, melyek nevében szónokoltak, sőt követelőztek.

Mert ezt is tették...

Évtizedekbe került, amíg valóban megértettem. Végigolvastam a Trianont megelőző és követő román emlékirat-irodalom jelentős részét kéziratban és könyvalakban. (Egy ideig ugyanis újságíróként – akkor mi pártaktivistáknak számítottunk – egy éven át, egy úgynevezett „fejtágító” időtartama alatt rendszeresen bejárhattam a Bukaresti Akadémiai Könyvtárba.) Eszemben sem volt történésszé válni, főként az irodalom és a társadalomfilozófia érdekelt. Magyar és román írókat szerettem volna megérteni. Egészen pontosan szakszerűen értelmezni.

A döbbenetes az volt számomra, hogy ez tökéletesen lehetetlenek bizonyult. 1919-ben – mintha a nagybetűs Történelem Thomas Man híres regényének narratíváját követve – egyik pillanatról a másikra kicserélte volna a fejeket. A fejeinket. A románok elkezdtek „magyarul” gondolkodni, a magyarok meg „románul” (pedig zömmel még beszélni sem tudtak). Na, nem bármiféle magyarokról van itt szó, csupán a magyar nacionalistákról. Meg a változások mélyebb tartalmát realizáló romániai magyarokról. Trianon után elkezdtünk valamiféle transzilvanizmusról álmodozni. (Korántsem mindig kényszerből, bár a bécsi döntést még a legtisztességesebbek is örömmel fogadták, igaz, majdnem mindenkiben ott motoszkált a szorongó sejtelem, hogy ezért talán még drágán fogunk fizetni.) Sajnos, a transzilvanizmus korábban, amikor talán még értelme is lehetett volna – szinte senkinek sem jutott az eszébe. 1848 táján például, amikor Erdélyt gyakorlatilag a többségi románság megkérdezése nélkül nagyvonalúan beolvasztottuk Magyarországba (A döntést egyesítés néven eufemizáltuk.) Mintegy példát mutatva román testvéreinknek… A jövőre vonatkozóan.

A románokat méltóztattunk en block valamiféle alacsonyabbrendű népességnek tekinteni (egy részüket még ma is sokan annak tekintjük, sajnos, ma bizonyos vonatkozásokban jóval megalapozottabban, mint egykoron). Pedig nekik már 1848-ban és később is volt Avram Iancujuk, majd Slaviciuk, Rebreanujuk (aki első műveit hibátlan magyarsággal írta), sőt Octavian Gogájuk is, akit mellesleg a magyar nacionalizmust túllicitáló budapesti zsidóság egy része (Lásd Pester Loyd) tett dühödt antiszemitává is. A kitűnő európai tájékozottságú jogászokról, politikusokról, pedagógusokról és másokról nem is beszélve.

Az ok nem a mi magyar elmaradottságunkban, hanem sajnos túlzott „korszerűségünkben” rejlett: a monarchia legszebb éveinek Magyarországa francia vagy angol aggyal gondolkozott. (S tették ezt velünk együtt román – akkor még – honfitársaink is.) Remélem nem kell részleteznem mi az a – kisebbség fogalmát, a regionalizációt, a sajátosság Bretter György-féle méltóságát agresszíven elutasító – francia agy. Magyarországon (a lényeget tekintve) ma is ez érvényesül, bár vannak tétova ellenlépések is. Romániában meg végképp a francia agy vált egyetemessé.

Megérthettük volna egymást? Semmiként. Hiszen mindkét félnek önmagát kellett volna megtagadnia, hogy a másik „francia érveit” meghallgathassa. Merthogy a fejeinket a történelem úgy cserélte meg, hogy mindenki kénytelen volt megtagadni önmagát. Az erdélyi román úgy játszhatott alá a – büszke öntudattal hivatkozott – „európaiságnak”, ahogyan az erdélyi magyar a románok iránti újdonsült rokonszenvnek. Azaz: sehogyan. Mert ha ezt teszi, akkor a magyarnak is azt a Magyarországot kellett volna elítélnie, mely Trianont követően eltökélten belevághatott az egységes, egynyelvű-egykultúrájú magyar nemzetállam álmának megvalósításába. Egyébként káprázatos sikerrel. Az immár elsöprő magyar többség birtokában ma már azt is megengedheti magának, hogy az immár magyar nyelvű és kultúrájú „kisebbségeit” tetszetős „nemzetiségi kirakatokban” szerepeltethesse. Sőt elvben a nyelvhasználat szabadsága is teljes lenne, ha volna, aki élhet is vele. A románok, bár – igaz, ami igaz – jóval „hátrányosabb helyzetből”– és jóval primitívebben vágtak bele, nagyrészt bele is buktak a vállalkozásba. Mi, magyarok még mindig meglehetősen masszívan jelen vagyunk, s – ha a jól érzékelhetően változó – korszellem még be is segít, továbbra is jelen leszünk. Még ha számbelileg – egyelőre – fogyatkozva is…

Persze ennek ellenére is joggal sajnáljuk önmagukat. De azt is jó lenne észrevenni, hogy Trianon nem csak bennünket, határon túli magyarokat tett nyomorultakká, de (még inkább) azokat, akik nyomorultakká tettek bennünket. (Akiknek – leginkább főként a románoknak – ez is trianoni tragédia, ha nem éppen ez a valódi! – egyelőre fogalmuk is alig van róla.)

Az Osztrák–Magyar Monarchiában aligha fordulhatott volna elő,  (ahogy ez minálunk még a 90-es évek fordulóján előfordult és azóta is előfordul), hogy egy Erdély életét döntően maghatározó román politikus a magyar nyelvet a hivatalos nyilvánosságban a lovak nyelvének nyilváníthassa, s kijelenthesse, hogy ha őt választják államelnökké az ősi földön többé senki sem szólalhat meg magyarul. Gheorghe Funarról van szó, akit az állam jogintézményei még ezek után sem zártak ki a választási kampányból. (Az antinacionalista és antirasszista Európa nagyobb dicsőségére!) A nemzetiségek börtönében, mármint a megboldogult Monarchiában Ady Endrék, Jászi Oszkárok, Szabó Ervinek és egyéb szabad- és kevésbé szabadkőművesek szabadcsapatai hördültek volna fel. Több mint száz évvel később a kisebbségi jogoktól hangos európai Romániában ma sincs (írva és mondva) egyetlen rangosabb román értelmiségi (Liiceanu, Pleșu et comp.), aki (legalábbis az adott esetben) szót emelt volna – nem Gheorghe Funar ellen, hisz ez az ember egy siralmas bohóc, hanem az ellen a hivatalos bírósági ítélet ellen, mely ezt az elvakultan soviniszta egyént felmenti a kisebbségellenes uszítás vádja alól.

Nem hiszem, hogy mi, határon túli magyarok vagyunk a nagyobb bajban. Mert ma már magyar útlevelünk birtokában bármikor áttelepülhetünk Magyarországra. Idővel a gazdaságnak is mind nagyobb szüksége lehet ránk. De nem tesszük, mert – egyelőre legalábbis – képtelenek vagyunk (bármily mostoha) szülőföldünktől elszakadni. Mert távlatilag ki marad itt, ha még mi sem?

Lehet, hogy a „repatriálás” esélye (ezt a németek csuklás nélkül megtették) némely Magyarországi történészeket és hazai szociológusokat megnyugtatja. Engem nem tud. Mert számomra mégiscsak elviselhetetlenebb, ha Gyurcsány vagy klónjai utálnak, mint a fentebb említett Gheorghe Funar. Akit (bírósági ítélet ide vagy oda) ma már csak a román választók 0,4 százaléka tart alkalmasnak arra, hogy Románia államelnökévé választhasson. Gyurcsány Ferenc ezzel szemben Magyarország legnagyobb ellenzéki pártjának – s hova-tovább a teljes ellenzéknek – a büszke vezére. Más kérdés, hogy a másik csodagyereket, Klaus Iohannist (szül. Johannis) eredendően mi magunk választottuk – valamiféle gyermeki gyanútlansággal – államelnökké, hogy aztán echt szászból bősz románná rukkoljon elő.

Történészeink alapos elemzéseit én is örömmel olvasom. (Még ha fontos szerzők, gyakorta a kérdéskör legempatikusabb ismerői – mint például Borsi-Kálmán Béla – még a lábjegyzetekből is kimaradnak.) Mégis elszomorodom, amikor látnom kell, hogy szakmaiság ide vagy oda – az ősmagyar tradíció hű folytatóiként – ma is alig látunk tovább a saját orrunknál.

Kimaradt?