Bíró Béla: Az érzelmi közelség kora?

A vírusválság az EU értékrendjét az eddigi talán legsúlyosabb válságba sodorta. Kiderült, hogy a brüsszeli bürokrácia – bizonyos mértékig magából az Alapszerződésből következően is – alkalmatlannak bizonyult a gyors és hatékony cselekvésre. Nemcsak a tagállamok erőfeszítéseit nem tudta összehangolni, de a legszorongatottabb helyzetbe került tagállamok megsegítésében sem jeleskedett. Így aztán a járvány által leginkább megviselt olasz közvélemény – még az éppen kormányzó „Európa-párti” szociáldemokraták szavazóinak közel fele is – Európa ellen látszik fordulni. S a népesség egészében a Németország meghosszabbított karjának tekintett Európai Unió helyett valóságos szövetségeseit Kínában, Amerikában, Oroszországban látja. (Már maga a három állam egymás mellé sorolása is meghökkentő zavarodottságról árulkodik.)

Az európai gazdaság újraindítására, s főként a súlyosan eladósodott déli államok (Görögország, Olaszország, Spanyolország, s részben Franciaország) megsegítésére tett kísérletek is akadoznak, a magállamok zöme elzárkózik a térítésmentes támogatástól, s legfeljebb valamiféle kölcsönt, illetve a törlesztések futam-idejének meghosszabbítását tartja elfogadhatónak. Az északi államok, élükön Németországgal elutasítják a déliek úgymond felelőtlen gazdálkodásának a saját adófizetőik terhére történő finanszírozását. Annál is inkább, mert maguk is – s ismét főként Németország – súlyos helyzetben vannak. A német export 30 éve nem tapasztalt válságban van. S a nemzeti érdekek előtérbe helyeződése, s főként a beszállítói láncok teljesítőképességének akadozása, azaz a globalizációnak való „kiszolgáltatottság” a jövőre sem ígér túl sok jót. A német ipar visszaesése a 6-9 százalékot is elérheti.

Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy vírusválság ide vagy oda, mi vezethetett ehhez a helyzethez? Hiszen nyilvánvaló, hogy a gazdasági nehézségeken túlmenően az igazi gond szellemi természetű. Az Unió államai közt nem működik az oly sokat emlegetett szolidaritás, az államszövetség megalakulása óta az európai eliteknek nyilvánvalóan nem sikerült kialakítaniuk az olajozott működéshez szükséges európai identitástudatot. Az európai polgár továbbra is saját államának polgáraként gondolkodik, érez és cselekszik. A definiálatlan, s következésként a politikai érdekek önkényének kiszolgáltatott „jogállam” fogalma merőben alkalmatlannak is látszik egy efféle európai identitás kialakítására. Így aztán magát az Uniót mindenki saját érdekeinek érvényesítésére és nem a közös boldogulás feltételeinek megteremtésére próbálja felhasználni. Ennek az állításnak legmeggyőzőbb bizonyítékait épp a két vezető tagállam, Németország és Franciaország példája nyújtja. A németek és északi partnereik, a hollandok, a dánok, és a skandinávok a déli és a keleti államok rovására fejlesztik saját gazdaságaikat. A délieket olcsó áruikkal kiszorítják még saját piacaikról is, s a fizetőképes kereslet fenntartása érdekében még el is adósítják őket. A kelet-európai államokból szintén hatalmas profitokat szivattyúznak ki. Ez a gazdasági stratégia nyilvánvalóan nem az összetartozás-érzést erősíti. Még akkor sem, ha a keleti államok esetében – ha nem is a várt mértékben – valóban segíti a Nyugathoz való gazdasági felzárkózást. (Lásd Magyarország!)

Joggal merül föl tehát a kérdés, hogy miért nem alakulhatott ki az az összeurópai identitástudat, mely ezeknek a machinációknak az elejét vehette volna. (Annál is inkább, mert a veszélyekre német közgazdászok, mindenek előtt Heiner Flassbeck már évtizedek óta figyelmeztettek és figyelmeztetnek).

Több magyarázat is közszájon forog.

Az egyik az európai elit baloldali szárnya által szorgalmazott amerikai szövetségi állammodell követésének ódiuma. A szándék kritikusai – az amerikai járvány-fejlemények nyomán kialakult helyzetre is alapozva – kétségbe vonják az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakult amerikai államszövetség tényleges hatékonyságának mítoszát. Az amerikai államszövetség súlyos megosztottságát, a demokrata–liberális ellentétet – még Obama uralmának utolsó éveiben – Reimer Klüver és Christian Wernicke Amerika utolsó esélye című könyvükben diagnosztizálták. Úgy vélték az államszövetséget „egyesült” államokból akár „ellenséges” államokká is át lehetne immár keresztelni. A demokraták és a republikánusok közti ellentét annyira elmélyült és kibékíthetetlenné vált, hogy konzervatív nézőpontból az amerikai betegségnek nevezett „progresszivizmus”, melyen a baloldal által dominált amerikai kultúrát kell értenünk, „rákos daganatként terpeszkedik szét az államon, s lassan felfalja alkotmányunkat is”. A demokraták hasonló vádakat fogalmaznak meg Trump republikánusai ellen. Az ő esetükben is első a párt (implicite a Trump-hatalom), azaz a saját tábor érdekei és igazságai, s csak utána az államérdek. A kultúrharc nem ismer sem irgalmat, sem határokat, s a hagyományos értelemben vett politikai életet látványosan megbénítja. Amerika a világrendszer modelljéből lassan egyfajta elrettentő példává avanzsál.

Az elvakult következetességgel érvényesített kultúrstratégiák a járvány következményeiben is megmutatkoztak. A kór a legnagyobb pusztításokat – emberéletben és gazdasági potenciálban – a demokraták által irányított liberális államokban váltotta ki. A republikánusok által kormányzott konzervatív tagállamokban csak elvétve akadt ellenpélda. (Ezt a tényt Trump annak ellenére is fel tudja használni a demokraták elleni választási küzdelemben, hogy a járvány térhódításában az ő halogató stratégiájának is meghatározó szerepe volt.)

Az Európai Egyesült Államok ideájának elutasítói az amerikai kártyát is fölhasználják ellenfeleik ellen, akik az Európai Parlamentben továbbra is többségben vannak. Annak ellenére is, hogy az analógia némileg sántít, hiszen bár az európai Dél államaiban tényleg baloldali uralom van, ez lényegében Északon sincs másként. Németországot ugyan formailag konzervatív-szocialista koalíció igazgatja, de a kormányzat nem sokban különbözik, az egyértelműen baloldali franciától, a spanyoltól vagy az olasztól. Még akkor sem, ha Franciaországban és Olaszországban a jobboldal folyamatosan a hatalom közvetlen közelében van. Franciaországban, ha politikai meggyőződéstől függetlenül nem fogna össze – mindenki és folyamatosan – Mary Le Pen ellen, sem Macron sem elődje nem kerülhetett volna hatalomra. Ezt a modellt próbálja honosítani a Momentum és a DK által reprezentált magyar ellenzék is. Ámbár a rettegett fordulat már Görögországban is bekövetkezett…

De a megosztottság lassan Európa északi és főként keleti államaiban (Lengyelországban, Magyarországon, Csehországban, sőt még Romániában is) megközelíti az amerikai intolerancia szintjét. Ilyen körülmények közt bármennyire is koherens európai identitás és összetartozás érzés nem képzelhető el. S nem véletlenül térnek vissza – legitim gyanánt – a nacionalista indulatok. (Az eklatáns példa a nyíltan magyarellenes kampányt folytató Iohannis német alapítvány által adományozott rangos Nagy Károly-díja a kisebbségi kérdés – Angela Merkel által is rendszeresen méltányolt – romániai megoldásának ürügyén is. S eltérő aspektusban: az olaszországi németgyűlölet elképesztő hulláma.)

A másik magyarázat szerint az európai identitás kialakulatlanságának oka az, hogy – amint azt az Unióból kivált Anglia egy liberális képviselője, azaz egy hitelesnek tekinthető, hiszen immár kívülálló értelmiségi, Laura Parker megállapítja – az „európai értékek” védelme a mai Európában gyakorta az igazság egyik felének elhallgatását, a tények meghamisítását jelenti. „Mindig kínzó kétely övezte azt a feltevést, hogy az államszövetség valós gondjaira »a több és nem a kevesebb Európa« eszméje lehetne a hosszútávú megoldás. Ez az eszme mindig megnehezítette a krízishelyzetek hatékony kezelését. A szép emberbaráti és emberiességi gondolatok, a szolidaritás szólamai minden esetben ridegen nemzetállami (azaz gazdasági) megfontolásokba torkolltak… Így aztán az európai polgár elveszítette a hitét abban, hogy az emberi jogok és az államok egyenlő jogosultsága – melyek az európai identitás tényleges alapjaivá válhattak volna – alapvető jelentőséggel bírnának. Ennek ellenére a többség továbbra is amellett érvel, hogy az egység kifizetődhet(ne). Még a szövetségből kiszakadt Angliában is. Azokat az embereket, akik még képesek híreket hallgatni, elkeseríti az EU vezető garnitúrájának realitás iránti érzéketlensége. Olaszország magára hagyása is nehezen gyógyuló sebeket ejtett az európai gondolaton… Következésként: amire szükség lenne, az a tényleges szolidaritás Európája. Ez esetben a járvány által kierőszakolt másfél méteres fizikai távolság időszakát az érzelmi közelség kora válthatná fel.”

A cikk címe egyébként már önmagában is mindent elmond: Érzelmi sivatag. Mint az EU egyfajta definíciója… (Az írás az Internationale Politik und Gesellschaft egyik legutóbbi számában látott nyilvánosságot.)

Az Európai Unió sajnos – és nem csak Laura Parker véleménye szerint – ez idő tájt még nem igazán létezik. Még csak ezután kellene (talán újra?) kitalálnunk.

Ha a további lemorzsolódást meg szeretnők előzni.

Kimaradt?