Rostás-Péter István: Kesztyűs kézzel

Lehet-e kritikus, akár számonkérő a sajtó ilyen nehéz időkben? A média, azonkívül hogy továbbítja, multiplikálja az infókat, értelmezhet-e, értékelhet-e válságban? S ha igen, meddig mehet el a kritikával? Az össztársadalmi szolidaritás imperatívusza nem vonatkozik rá is? Mondjuk azzal, hogy friss, megbízható árut terít a standra, függetlenül attól, hogy közben a szankciókkal hadonászó féknyúz-szűrő testület nem működik.

Ha a szakma, ez a részben felszínesre sikált médiapaletta mégis komolyan veszi magát, gyorstalpaló hermeneutikai és szemiotikai kurzusra jár, hogy megértse és meg tudja értetni a szabványosított hivatali szlenget, hogy lefordíthassa közérthető, beszélt nyelvi változatra, és ha homályos valami, akkor visszakérdezzen, pontosítást, tisztázást igényeljen.

Túlkapásokra, a hatalmi-hatósági mértékvesztésre is oda kell figyelni ilyenkor: a rendkívüli helyzet szokatlan döntéseket követel, tájékukon ott téblábol a visszaélés többrendbéli hajlama, úgymint: önös, párt- vagy csoportérdek szerinti túllihegés. Még akkor is indokolt éberségről szólni, ha már a honi médiaberkekben régen leselejtezett mítosz bolyong, miszerint a sajtó negyedik hatalomként a demokratikus berendezkedés vicsorgó őrebe... inkább érdekcsoportok ölebe.

Éve, másfél esztendeje, hogy politikus egy stúdióbeszélgetésen azt rótta fel, ne csak a kifogásokat, hanem a megoldást is soroljuk; amolyan „ha nem adsz kalácsot, ne adjál tanácsot”-szerű intelem, de persze jobban csomagolva az üzenetet. Sajtómunkásként nem tisztem a párt- vagy szakpolitikai stratégia kidolgozása, mint ahogyan a politológusokra hagyom a helyzetelemzéseket is. Nem vagyok tanácsos, agytröszt munkatársa. Nem kontárkodhatok bele a döntéshozatalba (az informális háttérbeszélgetések, hogy akkor mit érez fontosnak a média, kölcsönösen előnyösek, de erre politikai projektet építeni...). De az igenis a munkaköröm, hogy az infóáramoltatásban tegyem a dolgom, és ott, ahol elakad, mert például nem adják ki az adatokat (csak a központ nyilatkozik, vagy a főnök jóváhagyására), ott még egyszer rákérdezzek, és harmadszor is, ha kell, negyedszer is, miután az illetékes politikus vagy tisztviselő már vöröses-lilára ordította magát a telefonba, mert azt gondolta, hogy 1. tiszteletlenség negyedszer is rákérdezni, 2. úgy vélte, ezzel azt akarod érzékeltetni, hogy ő gyengeelméjű, és nem érti egyből (max fél kettőből), és 3. neki fontosabb dolga is van, minthogy holmi médiaérdeklődésnek eleget tegyen, illetve 4. ő mindettől függetlenül még mindig a párt, az intézmény, a hivatal kiszabott és jóváhagyott kommunikációs paneljeit fogja mantrázni. (És a politikus kritika helyett megoldást sürgető álláspontjához még egy megjegyzés: lehet, hogy ha a dialógus nem mímelt, a közéleti szereplő egy-két kérdést vagy felvetést továbbgondol, talán más szempontból, kimozdul státusza komfortzónájából, és... esetleg árnyalja addigi vélekedését, dinamizálódik, talán közelebb kerül a jó döntéshez.)

De most már illene példákat is sorolni, mert különben átlagos médiaetikai szándéknyilatkozat (szemináriumi dolgozatvázlat) küszöbén ragad meg a szöveg:

  1. Mit tehet a valamirevaló sajtómunkás, ha a kormányfő mást, a kabinet szóvivője egyebet, a kormánytag megint kicsit másfélét és az államelnök ettől szintén eltérőt közöl ugyanarról a témáról. (Ha nem akar lemaradni a hírversenyben, még felfogad egy bárzongoristát, aki őrült ütemben bepötyögi a gépbe az összes változatot, de ettől az olvasó-hallgató-néző nem lesz tájékozottabb.)
  2. Mit tehet, ha a prefektus vagy a megyei közegészségügyis főmufti csak fölösleges eleme, tölteléke a bürokratikus piramisnak, mert nem nyilatkozhat. A prefektus, aki a kormány megbízottja; vagy mégsem bíznak eléggé a fővárosban, ha Bukarest az egyetlen (s mint láttuk az A példánál, mégsem oszthatatlan) szócső. Ekkor jön az a nevetséges tangó, hogy X megye mégis kevesebb fertőzést jelent, mint a Cséntru. És ez a tánc még párszor megismétlődik.
  3. Maga a szakértelem és a politikum feszül tartósan egymásnak: Anthony Fauci Trumpnak mond ellent, Orbán Viktornak az Orvosi Kamara, Ludovic Orbannak Tătaru és Arafat. És viszont. Ezt a feszültséget nem lehet nem érzékelni, nem kell hozzá különösebb hírháttér-érzék.
  4. Teljes a fejetlenség (finomabban: igen deficites a következetesség) a szándék és a konkrét gazdasági-szociális vonatkozású döntés között; illetve második ütemben a döntés és végrehajtási normák között. Ebből csak azt lehet kiolvasni, hogy a kilábalás árát még nem tudni, kivel s milyen mértékben fizettetik meg, magyarán „hova tolják át a balhé súlypontját”.
  5. A rendelkezések életszerűtlensége, logikátlan mivolta gyakran kínos pillanatokat okoz például egy rádió- vagy tévéstúdió hírszerkesztőjének, akinek rezzenéstelen hangon kell bemondania azt, amit eleve úgy írtak meg, hogy kicselezése érdemként, és ne kihágásként vonuljon a köztudatba.
  6. Az ellenzék ötlettelen, kényszeredetten felvállalt oppozíciós szerepe. Az az álságos helyzet, amelyben szólnia kell és támadni, mert akkor érdemli ki ezt a nevet, de azért módjával rontani neki a hatalomnak, mert a közhangulat most kooperációt sürget, össznemzeti empátiát, vagy legalább tűzszünetet.

És haladhatnánk a Z-ig vagy Zs-ig pl. a zsandárok, vagyis hát a csendőri-rendőri túlkapások fölös, de annál károsabb erődemonstrációk hátterének feltárásáig (olvasatuk: az állam bizonytalan, ideges, kapkodik, bekeményít).

Mindenekfölött és dacára úgy tűnik, támogatást kap a média, kormányzatit méghozzá. A sajtó aránylag rövid időn belül másodjára is a kedvezményezettek közé keveredett. Járvány előtt még adóeltörléssel kecsegtették a szakmát, most megint állami segély... átláthatatlan, mondja egy múlt heti rádiós beszélgetésen a MÚRE-elnök, egyesek biztosan sajtóbbak a többinél, s hogy kétséges a magyar nyelvű médiának igényelt részarányos 6 százaléknyi szelet. Amelynek krémjéből lehetne magyarul is figyelmeztetni, tájékoztatni járványügyben. Még azt sem tudni, mekkora a torta; és hogy eléggé kerek-e.

Kimaradt?