banner_mHDmzQnh_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_wHx3GucY_webbanner_300x250.gif

Pengő Zoltán: Miért nem csalódtam Iohannisban?

Mielőtt bárki zsebében kinyílna a bicska, leszögezem, ordenárénak és az erdélyi magyarokra nézve sértőnek találom a román államelnök megnyilvánulását, ami azonnal tematizálta a közbeszédet. Jogosnak és indokoltnak érzem, hogy a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat feljelentette a diszkriminációellenes tanácsnál Klaus Iohannist.

Mindezek ellenére nem csalódtam a Cotroceni-palota szász lakójában, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem voltak illúzióim vele kapcsolatban. A csalódást mindig egy olyan élethelyzet produkálja, amikor valakitől többet, mást várunk el, mint amire képes, ami tőle elvárható volna. Az irreális elvárásoknak két okuk lehet. Az egyik a magunk naivitása, ami lényegében csökkent ítélőképességet jelent. Forrása lehet az is egy ilyen szituációnak, hogy a másik fél megvezet bennünket, a valóságtól eltérőnek, jobb színben láttatja magát, szánt szándékkal vagy öntudatlanul.

Attól kezdve, hogy kilépett az országos politika színpadára, Klaus Iohannis általános népszerűségnek örvendett az erdélyi magyarság körében, ami az elnökválasztási eredmények megyei bontásában is hűen tükröződött. Nem csupán európaibb stílusú politizálást várt tőle az erdélyi magyar közvélemény, hanem pozitív fordulatot a kisebbségi politika tekintetében. Ez a remény kizárólag abból táplálkozott, hogy Iohannis szász, tehát maga is egy kisebbségben élő erdélyi nemzeti közösség tagja.

A szász államelnök személyéhez fűzött reményeket az első pillanattól fogva teljességgel megalapozatlannak, elképesztően naivnak találtam. Pszichológiailag roppant valószínűtlen, hogy egy önmagát nemzetállamként meghatározó ország élére kerülő kisebbségi politikus nyisson a nemzetiségek felé. Az összes korábbi román államelnök neve escu-ban végződött, ezért aztán ők nem kellett különösebben demonstrálják a románságukat. Ha azonban Iohannisnak hívnak, egyértelmű, hogy nem tudod a családfádat Decebalig és Traianusig visszavezetni, s állandó késztetést fogsz érezni annak bizonyítására, hogy te is vagy legalább annyira román, mint bárki, aki annak született. Nagyváradi zsidó ismerősöm mesélte, hogy a családjukban a legnagyobb cionista egy erdélyi keresztény magyar nő, aki beházasodott a famíliába. Ez egy teljesen általános lélektani mechanizmus, hogyan várhatjuk el, hogy pont Iohannis legyen a kivétel?

Azért is gyermeteg elképzelés volt Iohannist a székelyföldi autonómia pártfogójaként látni, mivel a magyarok és a szászok viszonya az utóbbi háromszáz évben nem volt felhőtlen, s akkor még finoman fogalmaztam. A szászok a Rákóczi-szabadságharc, majd pedig az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc alatt is a barikád túlsó oldalán álltak, 1918-ban pedig, amikor támogatták Erdély Romániával való egyesülését, úgyszintén. Megkérdeztem egyszer Eginald Schlattner tiszteletest, a kiváló szász regényírót, miért húztak hagyományosan inkább a románokhoz a szászok, s voltak ellenségesek a magyarokkal? „Mert a magyarokat a nemességgel azonosították, akik mindent készen kaptak, míg a szászok mindenért keményen meg kellett dolgozzanak” – volt a válasz.

Olvastam olyan véleményt a Facebookon, hogy a szászok igazán hálásak lehetnének, amiért II. András magyar királytól széleskörű autonómiát kaptak. Valószínű, hogy a szászok utóbbi generációinak inkább az maradt meg az emlékezetében, hogy 1876-ban Tisza Kálmán magyar kormánya szüntette meg az erdélyi szász autonómiát.

„Pi...a!” – kurjantotta, hogy zengett bele az utca, egy fuvaros valamikor a ’80-as években, nem messze az Ady Emlékmúzeumtól, miközben szekerével egy szemrevaló nő mellett robogott el. Szem- és fültanúja voltam a jelenetnek, s elsőre meglepődtem, de gyorsan napirendre is tértem az eset fölött. Csalódott is lehettem volna, elvégre, az úgymond kultúrahordozó magyar közösség egy tagja nyilvánult meg minősíthetetlen stílusban. Mégsem voltam. Akkoriban Nagyváradon a kocsis szó egyet jelentett a primitivizmussal, s hogyan is lehetne elvárni egy kocsistól, hogy ne úgy viselkedjen, mint egy kocsis.

Milyen alapon várhatnám el egy román politikustól, hogy ne az általános román politikai nívón nyilvánuljon meg, hogy ne játssza ki a magyar kártyát a fő politikai rivális ellenében? Mert Klaus Iohannisnak hívják, s a német nyelv szász dialektusa az anyanyelve? Színtiszta naivitás volna. A naivitás pedig nem szégyen és nem is tilos, ellenben van egy ára: a csalódás.

Azt azért remélem, a diszkriminációellenes tanács elmarasztalja az elnököt. Nem másért, de az autonómiaellenességet, a demonstratív románkodást is lehet elegáns stílusban csinálni. Ennyi pedig még Klaus Iohannistól is elvárható.

banner_2OFm8Z0e_webbanner_3_970x250.gif

Kimaradt?