Bíró Béla: Mit hozhat a jövő?

A kérdés, mely a nyugati nyilvánosságot ezekben a napokban talán a leginkább foglalkoztatja, a válság utáni állapottal kapcsolatos. Hogyan tovább? Honnan folytatjuk, ha lecseng a járvány, s talán elkészül a védőoltás is?

Sokan úgy vélik, hogy a világ többé nem lehet olyan, mint amilyen korábban volt. Egy egész sereg evidenciának tartott „alapigazságról” bebizonyosodott, hogy tarthatatlan. A kapitalizmus globalista formája olyan előfeltevések hosszú során alapult, melyet senki nem gondolt alaposan végig. A Föld legtávolabbi pontjai közötti távolságok valóban megdöbbentő módon összezsugorodtak. A világfalu egyik pontjából az emberek, az áruk, a termelőkapacitások egyik percről a másikra áttelepíthetők, a munkaerő szinte már órák alatt átcsoportosítható, a helyi identitások, nyelvek, kultúrák egyetlen globális nyelvben, kultúrában, egyetemes identitásban oldhatók fel. Pusztán idő kérdése, hogy az emberközi viszonyokból eltűnjenek az előítéletek, az érdekellentétek, a konfliktusok. Küszöbön áll a szép új világ. Korántsem véletlen, hogy a marxi fogantatású utópiák a kommunizmus szörnytetteinek rettenetes évszázada után is újabb reneszánszukat élik, főként Nyugat-Európa önelégült társadalmaiban…

A vírusjárvány azonban egyik napról a másikra rádöbbentett, hogy a globális kapitalizmus, legyen szó a marxista fogantatású államkapitalizmusról vagy a szélsőséges individualizmusban gyökerező – mindenfajta keretfeltételtől megtisztított – szabadpiaci változatról, fenntarthatatlanul sokba kerül. A multinacionális neoliberalizmus záros határidőn belül fölemészti az emberiség erőforrásait, elpusztítja a környezetet, visszafordíthatatlanná teszi az ökoszféra összeomlásának folyamatát. Arról nem is beszélve, hogy a kölcsönös függések olyan rendszerét hozza létre, mely akár egy vírusjárvány esetén is a világgazdaság megbénulásához vezethet. Pedig a járvány mindössze ízelítőt nyújtott a klímakatasztrófa elmélyülése esetén várható következményekből.

Minden jel arra utal, hogy az eltérő identitású és kultúrájú emberek összekeverése sem valamiféle békében és harmóniában élő egyetemes emberiség-pépet fog kimixelni, hanem az eltérő embercsoportok közti háborús konfliktusokat teheti általánossá.

A vírusválság a közvetlen és azonnali fenyegetettség révén gyakorlatilag mindenkit ráébresztett arra, hogy az új helyzetből (és a láthatáron ott derengő még újabbakból) halaszthatatlanul le kell vonnunk a következtetéseket.

Csakhogy például a háborúnál aligha képzelhető el nagyobb szörnyűség. Minden háborús konfliktus mindig és mélyen meg is rázott bennünket, embereket. De szinte már rögtön túl is léptünk a traumán. Ezt az élményt Szilágyi István Hollóidő című zseniális regényének zárlatánál aligha lehet megrázóbban megfogalmazni. A csatában elhullt ellenség (és végül nem is csak az ellenség) fejeiből emelt piramisok tragikomikus látványa s az euforikus végkövetkeztetés („Lesz még háború!”) mindent elmond Istenről és emberről egyaránt. Sajnos mi, emberek a háborúkból nem tanultunk voltaképpen semmit, de legalábbis a legfontosabb tanulságot, hogy jobb lenne el sem kezdeni őket, még soha nem voltunk képesek tényleg és maradandóan levonni.

Tanulságok persze voltak, ahogyan most is vannak. Mindenki a saját szája íze szerinti, a saját rögeszméihez leginkább illő „tanulságokkal” rukkol elő. Egyesek a vírus megjelenésének kezdeti eltussolására tett kínai kísérletekből a tekintélyelvű kormányzatok diszfunkcionalitását emelik ki tanulságként. Mások a kínai kormányzat drákói intézkedéseiből ugyanezeknek a rendszereknek a hatékonyságára következtetnek. Akiket a klímaszakértők tanácsai nyomasztanak, a virológusok diktatúrájáról szónokolnak. Akik a szabadkereskedelmet utasítják el, Európa Kínának, Melanéziának, Bangladesnek való kiszolgáltatottságát tartják szerfelett aggasztónak. Donald Trump mindenfelé ellenségeket szimatol, ellenségei viszont a Fehér Ház csődjére következtetnek. Mi, kelet-közép-európaiak az Uniós vezetés és az ENSZ egészségügyi szervezetének túlcentralizáltságból fakadó tehetetlenséget kárhoztatjuk, az Unió és az ENSZ pedig államaink (főként a magyarok és a lengyelek) diktatórikus hajlamaitól félti Európa és a Világ a csodásan működő jogállamait.

Mi, közemberek próbáljuk kedvezőbb oldaláról szemlélni a helyzetet, kezdjük becsülni a hétköznapok csendes örömeit. De ha mindezen túl leszünk, feltehetően ott fogjuk folytatni, ahol éppen abbahagytuk. A kávézók és a vendéglők kerthelyiségeinek harsány forgatagában, a megakoncertek önkívületében, a sportpályák fülsiketítő lelátóin.

Hogy lesz-e, lehet-e más a világ, mint amilyen, az iránt nekem is súlyos kétségeim vannak. Talán egyetlen fejleményről vélem úgy (de legalábbis szeretném vélni), hogy mégiscsak nyomokat hagyhat bennünk. S ez a közösségi összetartozás, a közösségi lét újrafelfedezése, annak a kiújult tudata, hogy egymás nélkül nem boldogulhatunk. Ez a tudat ugyanis minden jel szerint nem merült maradéktalanul feledésbe. Csupán a mainstream ideológiák akarták kitörülni az elménkből és az életünkből. A másokért érzett személyes felelősség remélhetőleg még jó ideig velünk maradhat…

Történhetett volna fordítva is. Mint a középkor évszázadaiban például, amikor a halálfélelem szorításában végül mindenki csupán önmagára, önnön puszta életére tudott gondolni és iszonyattal fordult el minden másik embertől, akinek – hite szerint – akárcsak a látványa is a halálos kórral fenyegethette.

Talán mégiscsak haladtunk valamicskét…

Erre a reményre a klímaválság perspektívájában továbbra is égető szükségünk lehet.

Kimaradt?