Ambrus Attila: Harmadnapi gondolatok

A koronavírus nemcsak a fertőzöttek immunrendszerét terheli meg, de mindannyiunk gondolkodását is blokkolja. Hetek óta róla, az élő környezetét könyörtelenül elpusztító vírusról szólnak a hírek, a jegyzetek, arról a félelemről, amelyet sokunkban kelt.

Mintha egy tudományos-fantasztikus film szereplője lenne az emberiség. A társadalmat bomlasztani kezdi egy halálos vírus. A cyberlét küszöbén álló emberek a bezárkózástól, az elzárkózástól várják problémájuk megoldását, miután ráébredtek, hogy nincs hatalmuk az élet és halál fölött. Barátok kizárólag telefonon beszélgetnek egymással, családtagok kerülik a személyes kontaktust, nehogy megfertőzzék, nehogy elkapják a halál koronáját. Ez a film tragikomikus – ám egyáltalán nem nevettető, inkább dühítő – kockákat is tartalmaz. Nagyáruházakban tolongó vásárlók verekednek egy-egy zacskó puliszkalisztért. A legóhajtottabb papír nem a százas, hanem a vécé. Miután bejelentik, hogy a legfertőzőbb a készpénz, betétesek rohamozzák meg a bankokat, hogy pénzzel bélelt párnára hajthassák a fejüket. Miután stipulálják, hogy az orvosi rendelőkben kerülni kell a tolongást, a megyei kórház kapusa könnygázspray-vel oszlatja a rögbiben megszokott támadó alakzatot.

Van valami álhősiesség is ebben a filmben: emberek százai dicsekednek azzal, hogy otthon ülve megmentik az idős szülőket, nagyszülőket. Arról hallgatnak, hogy behemótra nőtt félelmünkkel a jövőt temetjük.

Az általánosan elterjedt emberi érzés ma a félelem.

A húsvétnak kellett eljönnie, hogy kissé szabadulva a vírusködös gondolkodástól, kissé megkésve, de mégis eszembe jusson a bátorság pápájának halála évfordulója. Azaz hite, hitem szerint mennyei születésnapja.

15 évvel ezelőtt költözött el közülünk II. János Pál. Öröksége fontos és tetemes. Használható köszörű időkben, mit ránk testált. Halálakor írtam le, és ma is megerősítem, legegyszerűbb és legelőremutatóbb intelme, hogy eltántorított a félelemtől.

Érdemes ma is elgondolkodni II. János Pál pápa szavain:

„Ne féljetek! Nyissátok meg, sőt tárjátok ki Krisztus előtt a kapukat! Nyissátok meg az ő üdvözítő hatalma előtt az államhatárokat, a gazdasági és politikai rendszerek határait, a kultúra, a fejlődés és a civilizáció széles mezőinek korlátait. Ne féljetek! Krisztus tudja, hogy mi lakik az emberben. De egyedül Ő tudja ezt! Manapság az emberek nagyon sokszor nem tudják, hogy mit hordoznak magukban, lelkük mélyén, a szívükben. Sokszor olyan bizonytalanná válik a földi élet értelme. Kételyek árasztják el az embert, és kétségbe is tud esni. Engedjétek tehát – kérlek benneteket, alázattal és bizalommal kérlek –, hagyjátok, hogy Krisztus beszéljen az emberekhez. Egyedül nála vannak az élet, az örök élet igéi!”

A XX. század egyik legjelentősebb gondolkodójának, nagybetűs emberének élete és munkássága tanúsága annak, hogy azzal a tudattal kellene végigjárnunk földi utunkat, hogy noha élni életveszélyes, magunkra és másokra vigyázva, mégsem állandó rettegésben kell megélnünk az éveket, hónapokat, napokat, órákat, perceket, amellyel a Teremtő (vagy a természet) – kinek-kinek hite szerint – megajándékozott.

Már húsvét harmadnapján nem szabadna megfeledkeznünk II. János Pál mondatairól: „Szembesülünk a hatalmas és drámai harccal, ami a rossz és a jó, a halál és az élet, a »halál kultúrája« és az »élet kultúrája« között zajlik. Nemcsak, hogy szembesülünk vele, hanem a konfliktus közepén találjuk magunkat: mindannyian részesei vagyunk, és mindannyian osztozunk benne azzal az elkerülhetetlen felelősséggel, hogy feltétel nélkül az élet pártjára álljunk.”

Lehetőleg eszerint kellene megélnünk földi perceinket.

Kimaradt?