Dr. Tóth János: Korona és kereszt

Ha fél évvel ezelőtt kaptam volna a feladatot, hogy erről a szókapcsolatról elmélkedést írjak, valószínűleg nem ugyanezeket a gondolatokat fogalmaztam volna meg. Az utóbbi 1-2 hónap világtörténéseivel azonban a teremtő és gondviselő Isten – talán nem mindenki számára váratlanul – de mindnyájunk számára drámai jelekkel szólította meg a világot, az embert, s ennek hatása alól senki nem vonhatja ki magát. A Nagy Rendező még az egyházi év kronológiáját is figyelembe vette, hiszen a böjti időszakban, és a húsvétra készülésnek a forgatókönyvében kell helyet, és kellene értelmezést találni az eseményeknek.

S ezek után akár bele is vághatunk a keresztyén bölcselkedésbe: szorongva és alázattal, a Lélek megvilágosító segítségét és erejét kérve a felelős megnyilatkozáshoz. Milyen nagy titok ennek a tragikus kimeneti kockázatot jelentő kórokozónak a tudományos elnevezése: „koronavírus”. Nyilván a mikroszkópos optikai megjelenésre asszociálva történt a névadás, melynek a szimbolikus hátterében a legtöbb ember számára egy olyan fejdísz képe jelenik meg, amely az uralkodói hatalom jelképe, de eszünkbe juthat az az értelmezés is, amikor ezzel a tárggyal egy vágyott cél elérése érdekében, a küzdelem, az erőfeszítés, áldozat jutalmaként „koronázzák” meg a siker elérőjét. 

De vajon mi jelentheti a kapcsolatot ilyen összefüggésben a korona elnevezés és a vírus okozta, az életre ennyire veszedelmes kór között? Úgy érzem, érdemes felidézni a bibliai bűnesetet, az Isten-ember kapcsolat megromlását, amikor a kísértő elhitette az emberrel, hogy ő a „teremtés koronája”, s ezzel elősegítette azt a döntést, hogy az ember az élet szabálykönyvét maga akarja megszerkeszteni, és ezzel azt elérni, hogy ebben a szabadságban, önös céljainak megvalósításánál figyelmen kívül hagyhatja az isteni rend, az élet védelmének, a felebarát tiszteletének betartását, s akkor még nem is szóltunk a krisztusi lelkület még ennél is magasabb rendű etikai tartalmáról és követelményeiről. A döntés következménye az lett, hogy önbizalommal és öntelten, de mindig telhetetlenül és boldogtalanul sodródott be az ember az önmagvalósítás, a siker kényszerének a zsákutcájába, és a technika és tudomány eredményeit, a jólétet a maga teljesítményének, erényének és jutalmának hamis tudatában azt várta, és talán még ma is azt várja, hogy a korona az ő fejére kerüljön. Eközben pedig nem tűnt és nem tűnik fel az egyének és társadalmi csoportok közötti egyenlőtlenség, a kiszolgáltatottság, a gazdasági, faji, vallási diszkrimináció, a szeretetlenség, a közöny. Nos, a mostani helyzetben arra kell következtetnünk, hogy ezzel a koronával valami baj történt: rá kell döbbenni, hogy az embernek „megállt a tudománya”, illetve még mindig kevés a tudománya ahhoz, hogy saját erejéből mindenható legyen, s hogy élet és halál kérdésében még mindig kiszolgáltatott – tehát nem érdemelte ki, nem érdemli meg ezt a koronát! 

E kudarc bemutatása után pedig, húsvét felé irányítva a tekintetünket, egy másik fajta, egy másik típusú, egy másik értelmezésű korona képét próbáljuk megvilágítani – a krisztusi töviskoronáét. Az emberi várakozás, az emberi elvárás szimbolikája azonban akkor is egy emberi félreértelmezésen alapult. Mást vártak, mást szerettek volna Jézus által megvalósulni látni, mint ami az Ő küldetése volt. Azt szerették volna – akkor is –, hogy Jézus segítségre legyen az ember hatalmi vágyának, uralkodói ösztönének a megvalósulásában. Azt szerették volna – farizeusi öntudattal és önteltséggel –, hogy Jézus elfogadja ezt a fajta koronát, s ezzel hitelesítse az embert az Istentől való elszakadás döntésében. S hogy ez mégsem így történt, indulatból és bosszúból ezt a hatalmi koronát az emberi fájdalmat, megaláztatást, kiszolgáltatottságot jelképező töviskoronára változtatták, s ez a korona kísérte el Jézust a keresztre. Ez a korona azonban az üdvtervben mégis a legmagasabb rendű hatalom, Isten hatalmának az erejét láttatja meg velünk, hiszen az elveszettség, a megalázottság, a testi fájdalom, szenvedés, a halál állapotából a húsvét csodájában átváltozik az élet koronájává. A nagypénteki töviskoronás kereszt után felragyog a feltámadásnak a halál és töviskorona nélküli győzelmes keresztje. 

A nagyböjt napjait a világtól való elzártságban töltve jó alkalmunk lehet feltenni a kérdést magunknak: életem útjának döntései helyesek voltak-e? Hiszen az emberi élet folyamata döntések sorozatából tevődik össze, s ezekben a döntésekben Isten a szabad akarat lehetőségét nem vonja meg ma sem. S kérdezzük meg azt is: Döntéseim eredményeként a magam dicsőségét vagy az Ő dicsőítését szolgálja-e az életem? 

Most, amikor a vírus-korona tövisei tízezreknek okoznak halálos sebet, s amikor nem tudhatjuk, Isten próbatétele meddig tart, s milyen következményekkel jár, Isten lehetőséget ad – ha még nem történt meg – a legfontosabb döntés meghozatalára: az őszinte bűnbánatot követő, Jézus hívását elfogadó, az Őt befogadó válaszra, s akkor Ő hűségesen velünk marad a legnehezebb időben is, Lelke által vigasztaló, erősítő és gazdagító társunk lehet ebben a nehéz időszakban, amikor találkozási böjtöt kell tartani, és nélkülözni családtagjaink, barátaink, gyülekezetünk közösségét.

A töviskorona fájdalmát miattunk, helyettünk és értünk a kereszten elhordozott Jézus Krisztus és a húsvéti üres sír legyen mindannyiunk élő reménysége.

„Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” /Jel 2,10/

Kimaradt?