Bíró Béla: Emlékezetkultúra

Az „emlékezetkultúra” vagy a „történelempolitikai fordulat” a mai nyugati politikai konfrontációk egyik kulcsfogalmává vált. De a magyarországi politikai diskurzusban is – bár némileg eltérő szóhasználattal – folyamatosan jelen van. S minket, határon túli magyarokat is közvetlenül érint.

Nem hagyhatjuk tehát figyelmen kívül. Annál kevésbé, mert a mai képlékennyé vált világpolitikai helyzetben az évszázados tabuk is jól érezhetően veszítenek egykori erejükből. A trianoni vagy a párizsi békék óta eltelt teljes, illetve háromnegyed évszázad sok vonatkozásban megváltoztatta a történelmi perspektívát. Sok olyan dolgot ki lehet mondani, amit korábban nem, vagy csak súlyos megtorlás kockázatával.

Ma már mindenki számára nyilvánvaló, hogy a világháborúk egyik oldalról sem kizárólag egyetemesen emberi értékek védelmében zajlottak. Az alapvető okok mindkét világégégés esetében túlnyomóan gazdasági érdekek vagy világuralmi megfontolások voltak. Humanitárius szempontok legfeljebb ürügyként bukkanhattak fel. Igaz, voltak esetek, amikor nyomós érvként is. A koncentrációs táborok foglyainak felszabadítása efféle kivétel volt. De egyik fél sem kizárólag, sőt még csak nem is elsősorban ezt a célt szolgálta. Hogy Sztálint mennyire érdekelte a zsidóság sorsa, azt a szovjethatalom, majd az úgynevezett szocialista tábor államainak antiszemitizmusa fölösen bizonyíthatja.

S a szövetségeseket is legalább annyira érdekelték a zsidó vagyonok, mint a zsidóság sorsa.

Ma már – legalábbis a tudományos szférában – ki lehet mondani: a szövetségesek, akárcsak a központi hatalmak, háborús bűnök sorát követték el. És nem csak a katyini vérengzés szovjet értelmi szerzői és kivitelezői, nemcsak a győzedelmes szovjet ármádia kelet-európai és főként a német nők ellen elkövetett (szinte kivételt sem ismerő) erőszaktételei, a málenkij robotra hurcolt, s javarészt odaveszett ártatlanok százezrei, hanem az amerikaiak Drezda elleni – katonailag teljesen indokolatlan – szőnyegbombázása, a német hadifoglyok elleni több ezer áldozattal járó atrocitások, s a Hirosimára és Nagaszakira ledobott (katonailag szintén értelmetlen) atombombák. A lengyelországi, csehországi, magyarországi őshonos német kisebbség, illetve az utódállamokban élő magyar polgárok jelentős részének embertelen elűzéséről nem is beszélve. Sorolhatnók… A méricskélésnek, hogy kit terhel nagyobb felelősség, van értelme, de döntő jelentősége nincs.

Mindenkinek megvannak a maga súlyos sérelmei. S a megbocsátásra csak és csakis akkor nyílhat lehetőség, ha a mások bűneit nem arra használjuk fel, hogy a sajátjainkat relativizáljuk.

Erre (mármint a relativizálásra) eddig sajnos főként a két világháború győzteseinek esetében volt lehetőség. S a győztesek maradéktalanul ki is merítették a lehetőségeket. Az egyoldalúság a legyőzöttekben a többé-kevésbé őszinte megbánás mellett keserű szájízzel, sőt nehezen kezelhető frusztrációkkal is járt.

A nyugatnémet kultúra és főként a szépirodalom (Siegfried Lenz, Günther Grass, Heinrich Böll és mások), ahogyan például a magyar irodalom színe-java is, megpróbált szembenézni tényekkel. A német vagy a magyar szenvedéseket sem hallgatták el, de soha nem azért emlékeztettek rájuk, hogy a német vagy a magyar állam által elkövetett bűnök relativizálására használják fel őket.

A győzteseket azonban mindez nem lágyította meg. Ők továbbra is ragaszkodtak, és nagyrészt ma is ragaszkodnak az önzetlen „felszabadítás” narratívájához. Ez azonban – úgy tűnik – a mai helyzetben nem tartható fenn. Hosszú távon legalábbis semmiképpen.

A győztesek azonban nem nagyon hajlandók megtenni azokat a kiengesztelő gesztusokat, melyek képesek lehetnének levezetni a lappangó feszültségeket. A rövidebbet ezúttal is a gyengébbek húzzák, a bűnös nép státusa ellen lázadozó legyőzöttek és – paradox módon – ismét a zsidók, akiket a frusztrált szélsőjobboldaliak (jobb híján?) hajlamosak halálukban is megalázni.

A Süddeutsche Zeitung február 20-ai számában Peter Laudenbach készít interjút a németországi zsidó emlékművek és emlékhelyek néhány szakmai vezetőjével, illetve kuratóriumi elnökével. Mindannyian azt állítják, hogy megszaporodtak az emlékezetkultúra emlékművei elleni szélsőjobb támadások. „Egy kisebbségről van szó – álltja a Bergen-Belsen-i műemlék szakmai vezetője, a történész Jens-Christian Wagner –, de ez a kisebbség mind számosabb és agresszívebb.” S hasonlóan vélekedik Uwe Neumärker a berlini, Európa Zsidó Áldozatainak szentelt emlékmű gondozója is. Azt sajnos ők sem tisztázzák egyértelműen, hogy a szélsőjobb kifejezés pontosan kiket is takar. Ők főként az AfD-tagjairól és szimpatizánsairól beszélnek, de közismert, hogy az emlékhelyeket arab szélsőségesek is meggyalázzák.

Az AfD felelőssége tagadhatatlan, de alig hiszem, hogy a Párt demonizálása önmagában célravezető lehetne. Az indulatokat – a megalapozatlanokat is – csak valamiféle párbeszéddel, a bűnök kölcsönös beismerésével és őszinte megbánással lehetne semlegesíteni. Nem felejteni kell, hanem elismerni és vállalni. Ez azonban csupán kölcsönösen lehetséges.

Igaz, manapság sem az efféle józanságnak áll a zászló. Sokan úgy érzik, hogy csupán a gyűlölködés, a másik félnek a humánum világából való kitörlése hozhatja meg számukra a megnyugtató elégtételt. Pedig bizonyosan ennek épp az ellenkezője fog bekövetkezni.

Az én szüleim kommunisták voltak, számukra a szovjet csapatok bevonulása a halálos fenyegetettségből való felszabadulást jelentette. Apósom jobboldali ember volt, aki a szovjet csapatok Nagyváradra való bevonulását és erőszaktételeit, s a várható következményeket szörnyűségként, egy újabb rabság kezdeteként élte meg. S akit a kommunizmus vagyonkájától is megfosztott. S azt követően sem mentesült a zaklatásoktól. Az eltérő narratívákat – bár időnként támadt belőlük feszültség – mégsem szenvedte meg a család, hiszen a kétféle élmény nem kizárta, hanem kiegészítette egymást. Ennek a ténynek elismerésével vált számunkra, családtagok számára kerekké a világ.

Miért nem lehetséges ez társadalmi méretekben? A politika miért nem képes (vagy miért nem lehet képes) az emlékezetkultúra valóban esedékes fordulatát békésen levezényelni? Anélkül, hogy újabb szörnyűségek veszedelmét idézné társadalmainkra. Még akárha a türingiai tartományi parlament valóban szélsőséges AfD-s frakcióvezetőjével, Björn Höckével kell is valamiféle észszerű kompromisszumra lépni… Valamiképp…

Hogy képtelenek vagyunk rá, kétségtelenül arra vall, hogy a múlt sajnos nem zárult le. A világháborúk nem megoldották, csupán befagyasztották konfliktusokat. S a klímaváltozás egyfajta szimbolikus mellékhatásaként mintha ez a jég is olvadozna.

A múlt alapproblémái számos vonatkozásban visszatérni látszanak. Vajon leszünk hozzá elég bölcsek, hogy ezúttal valóban megoldjuk őket?

Dicsőségesnek aposztrofált „végső győzelmek” nélkül is...

Kimaradt?