Bíró Béla: Bizalmi index – és ami mögötte van

Francis Fukuyama híres könyve, a Bizalom (magyar változatban Európa Könyvkiadó, 2007, Budapest) még amellett érvelt, hogy a gazdaság és implicite a társadalmi élet elválaszthatatlan a kultúrától. Azoktól a sokak által „irracionálisnak” tekintett értékektől, melyek a családhoz, a közösségi szellemhez, az erkölcshöz, a valláshoz kötődnek. Következésként – vélte a szerző – a túlnyomórészt érdekekkel és racionális döntésekkel manipuláló neoliberális közgazdaságtan csak korlátozott mértékben lehet érvényes. Néhány évvel Fukuyama könyve után, a 2008-as válság következtében a neoliberalizmus látványosan megbukott, de amint arra az angol társadalomfilozófus, Colin Crouch The Strange Non-Death of Neoliberalism (Polity Press, Cambridge, 2011), magyarul: A neoliberalizmus különös túlélése című kötetében rámutatott, lényegében semmi nem változott. Legfeljebb a politika és a gazdaság összefonódásai mélyültek el.

Fukuyama könyvét a nyilvánosság – megjelenése idején – még a liberális és a konzervatív eszmerendszer ötvözésének meggyőző kísérleteként értékelte. Azóta a mainstream nyilvánosságban a konzervativizmus a nyílt társadalom elutasításának, a nemzeti bezárkózásnak és az idegengyűlöletnek a szinonimájává vált. Az időközben a sárgát vörös és zöld árnyalatokkal ötvöző neoliberalizmus ezzel szemben ismét a globalista progresszió, a minden társadalmi gondra írt kínáló egyetemesen emberi utópia vonásait öltötte magára.

Fukuyama könyvének alapgondolata, miszerint a társadalmi bizalom, a társadalmi tőke magas szintjének megőrzése vagy megteremtése éppoly mértékben serkentheti a gazdasági és a társadalmi fejlődést, mint a fizikai tőke bősége, jobbára feledésbe merült. És persze az is, hogy hiánya a legfejlettebb államokat is válságba sodorhatja.

Mivel a neoliberalizmus új alakzatai épp a Fukuyama által kiemelt kulturális értékeket, a családi összetartozást, a nemzeti kohéziót, a vallást és az erkölcs alapjait, azaz a hagyományos társadalmi intézményeket igyekeztek aláásni, aligha lehet csodálkozni azon, hogy a nyugati államokban Fukuyama elméletének kulcsszava, azaz a bizalom fokozatosan érvényét veszítette.

A kialakult helyzetről az Edelman Kommunikációs Alapítvány által kibocsátott Európai Bizalmi Index alapján Marcel Fratzscher, a Zeit-online kommentátora tájékoztat. Az alapítvány által végzett felmérés az európai államok helyzetét vizsgálja. A gazdaságilag (ez idő szerint) a legjobb helyzetben lévő Németország a lakosság bizalmi indexe alapján az utolsók között van. Az emberek többsége sajnos a többi nyugati országban is elveszítette bizalmát az államban. Az ok főként a gazdasági egyenlőtlenség és a jövőtől való félelem. Mind kevesebben bíznak abban, hogy az állami intézmények képesek lennének a kor problémáinak megoldására.

A legfélelmetesebb a politikai osztály szakmai kompetenciájával és erkölcsi tartásával szembeni bizalmatlanság. Németország ebben is az „élen jár”.

A megkérdezettek minden nyugati államban úgy vélik, hogy a kapitalizmus mint társadalmi formáció diszfunkcionális, és egyértelműen az emberiség valóságos érdekeinek érvényesítését ássa alá. A német lakosság 87 százaléka érzi úgy, hogy a jövedelmek és a vagyonok közt túlságosan nagy és túlságosan méltánytalan különbségek vannak. A piacgazdaság pedig merőben alkalmatlan arra, hogy ezeket kiegyenlítse. Csupán a német megkérdezettek 23 százaléka véli úgy, hogy a következő esztendőben ők és családjaik valami jobbra számíthatnának. Ez az európai átlagnak alig a fele. Mindössze két állam akad, melynek polgárai pesszimistábbak lennének a németeknél. De az európai átlag is siralmas. Mindössze 47 százalék. A németek esetében persze az is közrejátszhat, hogy ők a 90-es évek elején még mélyen hittek az úgynevezett szociális piacgazdaságban. Mivel reményeik a viszonylagos gazdasági boom ellenére sem teljesedtek, csalódottságuk annál nagyobb.

Mindennél beszédesebb azonban a bizalmi index társadalmi megoszlása. A mély bizalmatlanság főként a szegényebbekre és a középosztály tagjaira jellemző. A magasabb képzettségűek és a „felső tízezer” tagjai kifejezetten bizakodók. Ami világosan jelzi azt a – korábban szakemberek tucatjai által jelzett, de a politika és az azt kiszolgáló mainstream sajtó által eltökélten figyelmen kívül hagyott – tényállást, hogy a német társadalom (de tágabb értelemben a nyugati társadalmak is) az elitet szolgálják.

Következésként össztársadalmi viszonylatban korántsem az egyszerű emberek valóságérzékelése a hamis, hanem a kedvezményezetteké, a globalizáció és a technológiai forradalom nyerteseié. Ami súlyos és távlatilag mind nehezebben kezelhető társadalmi feszültségekkel fenyeget.

„Egyetlen más ipari államban sincs nagyobb vagyoni egyenlőtlenség, mint Németországban – állapítja meg Fratzscher – és sehol sem esélytelenebb a képzettségre és a munkateljesítményre alapozott felemelkedés kísérlete. A német szociális állam sajnos ezeket a hátrányokat nem képes semlegesíteni.”

Ha Fukuyama hipotézisei helyesek voltak – és ma még kevésbé lehetne megcáfolni őket, mint megfogalmazásuk idején –, Európára kesereves idő várnak…

Hacsak az állami intézmények rohamos bizalomvesztése nem rázza fel – valamiféle szociokulturális vészcsengőként – a politikai eliteket, hogy végre mélyreható ideológiai reformokat foganatosítsanak, hogy visszanyerhessék állampolgáraik elveszített bizalmát.

Ez minálunk, Kelet-Európában még megoldhatatlanabbnak tűnő feladat, hiszen mi még abban sem bízunk, hogy bízhatunk egyáltalán bármiben is.

A – szintén a rendszer által kitermelt – egymás iránti ellenszenveken kívül. Természetesen.

Kimaradt?