Rostás-Péter István: Bulizni Sanyival

Ablakunkból a sziporkaesőre látni, és nem tudok nem a kutyákra gondolni, a dörrenésektől-pukkanásoktól megrettent ebekre. Huszonnegyedikét írunk, Erdély fővárosában éppen ünneplik az úgynevezett kis egyesülést: kis, mert 59 év múltán jött rá a nagy. Nagy pedig azért, mert 89 előtt a pártállami történetírás nem mondhatta azt, hogy Erdély egyesült a Regáttal, ezzel mintegy igazolva a királyság és a Hohenzollern dinasztia szerepét egy ilyen sorsfordító pillanatban.

Cuzát, avagy Cuzachit kiállították a sarokra posztolni, a mellszobor önmagában sem mondható sikeres alkotásnak, de elhelyezése ezen még ront is: nincs tere, lehetősége megnyilvánulni. Nem lehet köréje gyűlni, bár ez évek óta nem jelent gondot, mert idén is nagyjából a kirendelt katonaságon és rendeltetésszerű hivatalosságokon kívül (a bónusz szabadnap dacára) pár tucat bámészkodó alkotja a délelőtti koszorúzó karéjt.

Jászvásáron annál nagyobb volt az ünneplés, akkora, hogy még füttyögésre, hurrogásra is futotta az államfői és miniszterelnöki beszédek során: az emelkedett egység-diskurzusok helyett a nép földhözragadt témával hozakodott elő, például autópályát követelt a provinciának. Mert mi lehet jelképesebb (méltóbb) gesztus egy sztrádánál, mely összeköt, ha már oly nagyon hálásak vagyunk az elődöknek az 1859-es unióért.

Moldova esete valójában centrum és periféria klasszikus viszonyának-versengésének története. 161 évvel ezelőtt az egyesülés – főleg moldovai – ellenzői (meglehet némi külső bátorítással) mintha megérezték volna, hogy a frigyből vesztesként kerülnek ki. Erre utal a Cuza 1866-os lemondásának (megpuccsolásának) hírére felerősödő antiunionista mozgalom, amely manifeszt módon jászvásári tüntetéssé (egyes források szerint lázadássá) fokozódott és havaselvei karhatalmi erővel, kellett lecsillapítani az elszakadáspártiak eufóriáját. A pár napos forrongásnak mintegy 80 halálos áldozata és számos sebesültje volt. (Az epizódot érdekes módon csak az utóbbi két évtizedben említik, illetve kutatják történészek.) Egyszóval a csendes moldovaiak megszívták (mint 1918 után Maniu Gyula és társai, akik virágzó Erdély helyett zsákmányként kezelt területet kaptak). Több ízben is: az eredeti ígéret szerint Bukarest lett volna a Fejedelemségek adminisztratív fővárosa, míg Jászvásárnak a kulturális centrum szerepe jutott volna kompenzációként. Sőt, még egy röpke kompromisszumos intermezzo is belefért: a két egymás keblére omló állam határán, Focșani városában is gondolkodtak egyesek, mint jelképesen a két fejedelemség határán fekvő kereskedővároskára és vámhelyre. Két évig itt működött az a központi bizottság, amely a perszonálunió révén egyesült országok törvényeinek összecsiszolásával foglalatoskodott és ugyanitt tevékenykedett a Legfelsőbb Semmítőszék. Közben Jászvásár lassan „kiürült”, kulturálisan egyre inkább súlytalanná vált és a provincia megkezdte másfél évszázados (gazdasági-politikai, művelődésbeli és tudományos) lejtmenetét.

Pedig Focșani-ban 1859. február ötödikén nagy lelkesedéssel fogadták a frissen megválasztott fejedelmet: Cuza érkezését fáklyákkal, diadalkapukkal és össznépi vigalommal várták. Az örvendezés 6630 lejbe került, ebből 1454-et költöttek tűzijátékokra. És persze nem maradt el a körtánc, a horázás; lazán és önfeledten Sanyival, pontosabban Cuza Sanyival.

Kimaradt?